Még akkor is ódzkodunk merészen mással próbálkozni, ha nyilvánvaló, hogy eddig helytelen úton jártunk. Előbb-utóbb azonban már akkora fájdalmat okoz a változatlanság, hogy nem marad más választásunk, mint kitörni, és új irányt venni. Ekkor érkezik el az igazán „válságos” pillanat. Ha Európára vagy az USA-ra nézünk, azt látjuk, hogy már igencsak közelít az a bizonyos „válságos” pillanat, amikor a tarthatatlan patthelyzetnek mindenki hátat fordít, és megszületik a változtatáshoz szükséges felhatalmazás – véli Steen Jakobsen, a dán székhelyű globális befektetési bank, a Saxo Bank vezető közgazdásza és befektetési igazgatója. Sőt, a politikában és társadalmi szinten is igaz ugyanez, nemcsak az egyénre nézve.
A magyar kormány legújabb unortodox lépéséről itt olvashat!
Az élet fintora, hogy amikor a válság kitörési pontján végre cselekvésre szánjuk el magunkat, akkor hirtelen latba vetünk mindent, amit tudunk, hatékonyabban, keményebben, innovatívabban dolgozunk, mint valaha, mert a változtatásra kapott felhatalmazás a kevéssé hatékony régi módszereinket szélvészként söpri el. Ezek az alapelvek vonatkoznak Európa déli felére és arra a vészhelyzetre is, amellyel manapság szembesül, mert a mai válság feszültségéből fog kipattanni a változtatás elkerülhetetlen szikrája. Görögország, Spanyolország és Portugália egyaránt olyan fiatal demokrácia, amely 1973 és 1975 között egy korábbi diktatúra helyén született. Ma ezek az országok a kamaszkorból tartanak a felnőttkor felé, és ehhez az átmenethez újfajta felelősségérzet szükséges.
A Mediterrán Klubba tartozó demokráciák nekem egy csoport tehetséges fiatalnak tűnnek, akiknek még nem sikerült tehetségük ígéretét beváltani, s olyan csoport benyomását keltik, amelynek fel kell még ismernie, hogy már rég elmúltak azok a napok, amikor egy-egy átdorbézolt éjszaka után másnap reggel frissen pattantak ki az ágyból. A fiatalok körében dúló 50%-nál magasabb munkanélküliség valamint a – létszám és fizetések tanúsága szerint – pöffeszkedő állam a magánszektor kezdeményezései és befektetései elől szipkázza el a pénzt.
1999 óta a dolgok jól, túlságosan is jól mentek, mert az euró bevezetése jócskán feltüzelte ugyan a konjunktúrát, de a 2008 utáni válság kínjait még inkább elmérgesítette. A Mediterrán Klub országai meglovagolták a „német hitelminősítéssel” járó olcsóságot, és az Európai Központi Bank (EKB) alkalmatlan, egy kaptafára készült monetáris politikáját. Túlköltekező kormányok tudták magukat mesterségesen alacsony kamatok mellett finanszírozni. Ennek a hanyatlásnak a kezdeti szakasza alatt a kormány megengedhette magának az ösztönzés luxusát, mert a költségvetés helyzete viszonylag egészségesnek tűnt (a pénz meg olcsón jött) – az állampapír-kibocsátás új hullámának fő finanszírozói a bankok és a nyugdíjalapok voltak, amelyek hatalmas készpénzállománya miatt magasabb hitelkamat-szint nem alakulhatott ki. Mindez 2009 végéig kitartott, ekkor döbbent rá ugyanis az EKB, hogy a hitelezés elérte a telítettségi pontot, ő maga viszont képtelen az adósságot az amerikai Fedhez, vagy a brit jegybankhoz hasonlóan monetizálni.
A világ leggazdagabb országaiban, Svájcban, Szingapúrban, Dániában, Svédországban, sőt még Németországban is hagyományosan erős a kkv-szektor. Az EU-ban rendszeresen folyó kkv gazdasági felmérések megállapítása szerint az átlagot tekintve a „gazdag északi országokban” a munkahelyek közel kétharmadát a kkv-szektor adja. És szinte hihetetlen, de a 2002 és 2010 között létrejövő új munkahelyek 85%-a a kis- és közepes méretű vállalkozásoknál létesült. Európában ebből le kell vonni a tanulságot, és erőfeszítések árán le kell bontani az erős állami függést, valamint a folyamatosan bővülő jogosultsági programokat. Ez a legnagyobb kihívás, mert a megítélt jogosultságot visszavenni a legnehezebb, még akkor is, ha eleve érdemtelenül adtuk. A jogosultságok kiegyensúlyozott megvonása kisebb állami hozzájárulás mellett – ez az, ahol a Mediterrán Klubban igazán szükség van a változásra.
A történelmi ciklusokkal mindig együtt jár az újrakezdés, és a haladás legjobb módszere továbbra is a próbálkozva tanulás. Spanyolország történelme során 13 alkalommal került csődbe, így a többi országgal együtt a természetes ciklus részeként itt is felváltja majd a dőzsölést a nadrágszíj meghúzása, a növekedést a válság, a hátszelet az ellenszél, a fejlődés útját azonban az határozza meg, hogy a nemzet miként reagál az ilyen átállásra.
A kormányok kezdetben mindig tagadják, hogy válság lenne – ez a tagadás szakasza, amikor azt halljuk, hogy ez csak ideiglenes, külső tényezők okozzák. A politika költségvetési hiány vállalásával reagál (akárcsak Európa 2008 és 2010 között).
Egy-két év elszelel, és némi stabilizáció látszik kibontakozni, de még mindig válság van, mert az alapvető dinamizmusokat valódi szerkezeti változtatások még nem alakították át. A szavazókat feldühíti a folyamatos szenvedés, és a válságra reagálva az ellenzéket ültetik a hatalomba, lásd Hollande és Rajoy választási győzelmét, és Berlusconi lelépését, vagy az USA-ban a Tea Party által 2010-ben szervezett tiltakozást. Az új kormány ígér fűt-fát, de hivatalba lépésével eleve azt bizonyítja, hogy képtelen változást hozni, továbbra is a régi paradigma rabja, így aztán igazi változás helyett csak kamatvágást, leértékelést és erőteljes jegybanki monetáris lazítást látunk. Ez jellemezte 2011-2012 alatt Európában a tiltakozás szakaszát.
Európának a válságból való kiemelkedéshez tulajdonképpen igazi felhatalmazásra lenne szüksége, csakhogy a történelem arra tanít bennünket, hogy a döntéshozók és a politikusok a tagadásból a tiltakozás szakaszába lépnek, majd visszazuhannak a tagadásba, és ezt unos-untalan ismétlik egészen addig, amíg a válság akkora méretet ölt, hogy végül megszüli a felhatalmazást a változtatásra.
Ilyen felhatalmazást emlékezetem szerint politikus utoljára 1979-ben kapott és fogadott el Thatcher asszony személyében, aki akkor vette át az „Európa beteg emberének” hívott Egyesült Királyságot – megvívta csatáit a szakszervezetekkel, az EU-val, és drámai változásokat vezetett be a szigetország társadalmában, amely a válság kirakós játékának utolsó pozitív elemeként a mentális hozzáállás erőteljes átalakulását is magával hozta.
A válságból való kilábaláshoz szükséges erőfeszítés legalább fele a gondolkodásmód megváltoztatásához szükséges, ezt a behaviorista közgazdászok a régimódi gondolkodás megrögzött költségeinek felszámolásaként aposztrofálnák. Amikor a többség belső ellenállásán túllépve belátja, hogy valódi változtatás szükséges, akkor a válság lezárásának feladata már viszonylag egyszerű, sőt erőt is ad. Fontos szempont az is, hogy demokráciákban élünk (még akkor is, ha nem mindig fest feltétlenül úgy), és ez voltaképpen azt jelenti, hogy tőlünk, szavazóktól függ, kik lesznek a politikusaink, mert ahhoz, hogy ők megváltozzanak, előbb nekünk kell a hozzáállásunkon változtatni. Ehhez előbb fel kell ismernünk azokat a rövidtávú áldozatokat, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy új vezetőinknek megadhassuk a felhatalmazást a változtatásra, a jövő útjának kijelölésére.