- Ön egy írásában a lisszaboni stratégiát titkos tervként aposztrofálja, és nem kevesebbet állít, mint hogy egy őszinte értékelés kimutatná, hogy ez az unió történetének egyik legnagyobb kudarca. Miért?

- 2000-ben, amikor a stratégia megszületett éppen az informatikai fellendülés delelőjét éltük. A dotkom-eufória és az új gazdaság szellemisége lengte be a világot. Az viszont jól látszott, hogy ebben az Európai Unió csak másodhegedűs az Amerikai Egyesült Államok mellett. Nem csak vállalatai versenyképességében maradt el, a munkavállalók is jóval kevésbé részesedtek a felgyorsult növekedés áldásaiból: a munkanélküliség makacsul magas volt, a foglalkoztatottság pedig viszonylag alacsony szinten ingadozott. Ezzel szemben Amerika vállalatai úgy tudták hatékonyságukat gyorsan növelni, hogy közben rendre új munkahelyeket is teremtettek. Az EU erre a problémára próbált megoldást találni az ambiciózus lisszaboni stratégiával. A kontinens döntéshozói úgy látták, ha egy előremutató reformmunkatervet indítanak el, az felrázza a tagországokat. Így született meg a lisszaboni stratégia 2000-ben, az unió állam- és kormányfőinek szokásos tavaszi csúcsértekezletén. Csakhogy a megfogalmazott célok és a számszerűsített "tervszámok" mögött nem állt sem elmélyült előkészítő munka, sem erős tagállami elkötelezettség. Visszatekintve úgy tűnik, az Európai Bizottság apparátusa nem szerette a lisszaboni stratégiát. Ennek megfelelően nem is igen fektetett hangsúlyt a kezdeményezés kommunikációjára, így évekig alig lehetett hallani róla. Ráadásul az uniónak ez időszak alatt számos más, fontos döntést is elő kellett készítenie, és meghoznia. Készült az új alkotmány, és tíz országgal folytak a csatlakozási tárgyalások. Talán ezért is maradt oly sokáig homályban, hogy mi is az a lisszaboni folyamat.

- Jelentősen eltér az unió szokásos döntéshozási mechanizmusától az, ami 2000-ben Lisszabonban történt. Holott a célok jó része - így a K+F-re fordított kiadások megszabása, a foglalkoztatás növelése, a munkanélküliség leszorítása, a képzettség elősegítése, a szegénység visszaszorítása - valójában az integráció elmélyítését célozza. Ezek ugyanis egytől egyig tagállami hatáskörben lévő kérdések, a célokban mégis közösségi irányelvként fogalmazódtak meg. Az unió - miként 1992-ben, amikor megszületett az egységes belső piac - az egységes szabályozástól, a szorosabbá váló összefonódástól várta a versenyképesség javulását? Gyávák voltak nevén nevezni a gyereket?

- Azt nem mondták ki hivatalosan, hogy a Lisszabonban elfogadott stratégia a mélyebb integráció kialakításának lenne az eszköze. Ennek ellenére a célkitűzések valóban ebbe az irányba mutattak, tehát rejtett módon mégiscsak ez az igény fogalmazódott meg. Ezt azonban nem nevezném gyávaságnak, hiszen a mai napig nem biztos, hogy mindezeket a hatásköröket, azaz a munkaerőpiac, illetve a szociális kérdések szabályozását érdemes lenne-e központosítani. Én inkább ambivalensnek és zavarosnak tartom a 2000 és 2004 közötti koordinációs kezdeményezéseket.

- Lenne gazdasági hozama, ha ezek az amúgy erősen nemzeti érzelmeket is érintő területek az unió hatáskörébe kerülnének?

- Lehet, hogy van olyan szegmens, ahol a versenyképesség javulna. A társadalombiztosítási rendszerek egységesítése például már régóta napirenden lévő téma. Ennek százszázalékos tagállami hatáskörben tartása ugyanis akadályozza a munkaerő szabad áramlását. A kérdés kapcsán felmerülő társadalmi és politikai indulatok azonban lassítják az európai keretekben megvalósítandó koordinációt. Mostanában napirendre tűzték, hogy EU-koordinációval élenjáró kutatásokat végző tudásközpontokat, és elitegyetemeket kellene létrehozni. Azonban valószínűleg ez a racionális kezdeményezés is fennakad a nemzeti önbecsülés és büszkeség ellenállásán.

- A lisszaboni dokumentum egyértelműen kimondta, hogy Európának a versenyképesség terén le kell hagynia az Egyesült Államokat. Mit jelent a mai globális világban a versenyképesség, és egyáltalán kell-e országoknak, földrészeknek egymással versengeniük?

- Ha Európa tíz év alatt utol szerette volna érni Amerikát a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP tekintetében, akkor évente 2,7 százalékkal magasabb növekedési ütemet kellett volna felmutatnia, mint az Egyesült Államoknak. Ilyen különbség azonban az elmúlt harminc évben mindössze két esztendőben fordult elő. Ha tehát a lisszaboni utolérési célkitűzést így értelmezzük, akkor az kezdettől fogva irreális volt. A kérdés azonban nem új keletű. Míg az 1950-60-as években egyértelmű volt Amerika fölénye, az 1970-80-as években, az Európai Közösség izmosodásának eredményeként, értelmezhetővé és érezhetővé is vált a világgazdaság makrorégióinak versenye. Az 1970-80-as években azután, az olajválságok nyomán lefékeződött növekedés idején, Európa egyre inkább tért veszteni látszott e versenyben. A visszahúzó sajátosságok és korlátok összefoglaló leírására, az alkalmazkodóképesség hiányának kifejezésére megszületett az "euroszklerózis" fogalma. Európa válasza az egységes belső piac gyorsított létrehozása volt, és ez valóban új lendületet adott a térségnek. Az elmúlt évtizedben új erővel lángoltak fel a versenyképességről szóló viták. Jelentős gondolkodók, így az amerikai Paul Krugman, még azt is megkérdőjelezték, hogy van-e egyáltalán értelme egy ország - vagy egy térség - versenyképességéről beszélni. Hiszen a globalizáció hatásaként egy régió sikeressége - például eladásainak volumene - fokozott mértékben függ a versenytárs másik régió sikerességétől, például annak vásárlásaitól. És míg egy, a versenyben sikertelennek bizonyult vállalat csődbe megy, esetleg eltűnik a színről, addig ez egy ország esetében nem történhet meg.

- Lehet egyértelmű mutatókkal mérni egy ország versenyképességét?

- A versenyképesség mérése problematikus, hiszen kérdés, hogy az elért eredményt mérjük-e - például az egy főre jutó GDP segítségével -, vagy a jövőbeli fejlődési potenciált? Az egyik legismertebb versenyképességet vizsgáló felmérés, a Global Competitiveness Report ez utóbbit méri, mégpedig három átfogó gazdasági-társadalmi terület vizsgálatával. Az első a makrogazdasági környezet, a második a közintézmények minősége, a harmadik a műszaki fejlődés helyzete. Természetesen a számszerű mérés mindhárom területen nehézségekbe ütközik, és lehetőség nyílik sokféle, nemegyszer ellentétes interpretációkra. Csak egy példa. Ismert, hogy az elmúlt 30 évben a foglalkoztatottság - ledolgozott munkaórában mérve - az Európai Unióban az amerikai adathoz képest jelentősen, mintegy tíz százalékkal csökkent. Ezt egyes neves kutatók - így a Nobel-díjas amerikai Edward Prescott - a munkát sújtó magasabb európai adóknak tulajdonítják, míg mások - például a francia Oliver Blanchard - jelentős részben a munkavállalók önkéntes döntésének tudják be. Ennek megfelelően, akik az első érvelést fogadják el, azok szerint Európa versenyhátrányba került, akik viszont a másodikat, azok szerint Európa egyszerűen előnyben részesíti a kevesebb munkavégzést a magasabb jövedelmekkel szemben.

- Mélyreható elemzés tavaly jelent meg először a lisszaboni célok teljesüléséről, és bár egyértelműen mondták ki, de kiderült, hogy valójában itt Európa kudarcot vallott. Most újabb változat született, új címen: Growth and Jobs, azaz növekedés és munkahelyteremtés. Öt évre volt szüksége Európának, hogy valódi célokat tudjon állítani az eddig inkább ügyként létező lisszaboni stratégia mögé?

- Az elmúlt időszak valóban kiábrándító eredményeket hozott a Lisszabonban körvonalazott célkitűzések terén. Ugyanakkor néhány tagállam - például Svédország, Dánia vagy Finnország - komoly sikereket tudott felmutatni. Érdekes, hogy a hatékonyság növelése, a tudásintenzív termelés kiépítése olyan országokban hozott kiváló eredményeket, ahol hagyományosan erős szociális háló működik. A jó mutatók azonban nem egyértelműen az Európai Unió által sürgetett intézkedéseknek tudhatók be. Finnország a kilencvenes években a szovjet piac elvesztésének sokkját, míg Svédország valutájának válságát vészelte át, és állt talpra jövőbe mutató, saját stratégiája segítségével. Ezek hosszabb távon, így a 2000 utáni időszakra kihatóan is hozták meg az eredményeket. A lisszaboni stratégia első öt éve szerintem két fontos területen járt haszonnal az unió egésze számára. Egyrészt napirendre tűzte a kontinens országai előtt álló hosszú távú, stratégiai jelentőségű problémákat, és ezzel szinte kötelezővé tette, hogy a tagállamok gondolkodjanak a sokszor fájdalmas, érdekeket sértő intézményi reformokról. Napjainkban, amikor a tömegdemokrácia a politikusok érdeklődését szinte kizárólag a rövid távon besöpörhető eredményekre irányítja, fontos, hogy az unió számon kérje tőlük a felelős, a jövővel is számot vető stratégiai gondolkodást. A lisszaboni kezdeményezés másik hozadéka, hogy a folyamatos konzultációk révén fórumot teremtett, ahol a kormányzati tisztviselők kicserélhették tapasztalataikat a reformkísérletekről. Említettem, hogy az egyik legnagyobb európai probléma a foglalkoztatás alacsony szintje. Ezen a piac egyedül nem tud segíteni; a bérszint csökkentése például a legtöbb országban elképzelhetetlen lenne, így szükségessé válik, hogy az állam aktívan beavatkozzék. A lisszaboni stratégia konzultációi során a tagországok szakemberei gyakran és jó eredménnyel vitatták meg az egyes tagállamokban kipróbált aktív munkaerő-piaci programok tapasztalatait. Tény azonban, hogy a lisszaboni stratégia nem mondható szerencsés próbálkozásnak, az ez év márciusában és áprilisában megszületett módosított változat viszont már jobbnak ígérkezik.

- Miben más ez az új program?

- A stratégia jelentősen leegyszerűsödött, tematikája szűkült, céljai kevésbé kötöttek; ugyanakkor a döntésekbe több nemzeti és európai fórumot kívánnak bevonni. A tematikából kikerültek a szociális kohézióra és természeti környezetre vonatkozó kérdések, s így a reformprogram lényegében három témára szűkült: a versenyképességre, a tudásalapú társadalomra és a foglalkoztatásra. Az unió a célokhoz már nem rendel határidőt, s elhagyta a számszerűsített terveket. Azaz ebből a szempontból megszűnt a stratégia tervgazdasági jellege. Új mozzanat az is, hogy az Amerikai Egyesült Államok utolérésének célja ugyancsak kimaradt ebből a dokumentumból. Április közepén a bizottság megjelentette a stratégia irányelveit. Ezek alapján ez év őszére minden tagállamnak ki kell dolgoznia egy hároméves lisszaboni tervet - tehát most a 2005-2008-ra szóló időszakra -, és az elért eredményekről évente beszámolóban kell tájékoztatni a Bizottságot és a Tanácsot. Ami Magyarország számára érdekes lehet, hogy ezekbe a hároméves tervekbe - és nem csak a Nemzeti Fejlesztési Tervbe - be kell építeni a kohéziós célokat is. A lisszaboni folyamat reinkarnált változatát már nem lehet agyonhallgatni, hiszen a nemzeti parlamenteket és az Európai Parlamentet is bevonják a tervek megvitatásába.

- Ezek szerint most garantált a siker?

- Szerintem az egész lisszaboni kezdeményezés legfontosabb kérdése, hogy elő tudja-e segíteni az európai vállalkozások könnyebb reagálását a gazdasági változásokra, biztosítani tudja-e, hogy a különböző országokban bejegyzett vállalatok egyszerűbben működjenek együtt. Mindehhez viszont olyan mikrogazdasági reformokra van szükség, mint a szolgáltatásokra vonatkozó szabályozások liberalizálása és egyszerűsítése, az adórendszerek eltéréseiből fakadó akadályok csökkentése, a hálózatos iparágak megfelelő liberalizálása és szabályozása, vagy a munkaerőpiac és a szociális jogszabályok harmonizálása. Az elmúlt öt évben ehhez nem volt meg a kellő politikai támogatás, s most ezt próbálja az EU a megújult reformprogrammal megszerezni. 2004 májusa óta azonban már huszonöt ország érdekeit kell összehangolni, s ez nem lesz egyszerű. A legfontosabb témák napirenden tartása, a teljesítés évenkénti felülvizsgálata azonban reményt adhat a sikerre. Ha valaki csak a huszonhárom új lisszaboni irányelvre vet egy pillantást, azt gondolhatná, hogy újabb kívánságlistát lát. A vonatkozó dokumentumok tüzetesebb elolvasása alapján azonban az új stratégia "szakmaibbnak" tűnik elődjénél, és a koordinációja is egyszerűbb lett.

- Végül is mit vár a "növekedés és munkahely"-tervtől?

- Mindenekelőtt letisztultabb lesz, hogy mit is jelent a lisszaboni stratégiai kezdeményezés. Remélem, hogy az új reformprogram kapcsán tisztázódik, hogy melyek azok a területek, ahol minden tagország számára egyértelmű gazdasági előnnyel jár az európai koordináció, és melyek azok a kérdéskörök, ahol a tagországok közötti kommunikáció és tapasztalatcsere is elegendő.

Lisszaboni számok

A 2000-ben Lisszabonban, az unió állam- és kormányfőinek szokásos tavaszi csúcsértekezletén elfogadták azt a dokumentumot, amelynek tartalma lisszaboni stratégia néven vált ismertté. Ez kimondta: "Az unió a következő évtizedre azt az új stratégiai célt tűzte maga elé, hogy a világ legversenyképesebb és dinamikus, tudásalapú társadalma legyen, amely fenntartható gazdasági növekedést, több és jobb minőségű munkahelyet, valamint nagyobb társadalmi kohéziót képes biztosítani." A lisszaboni stratégia számszerűsítette, hogy az uniónak évente átlagosan 3 százalékkal kell növelnie GDP-jét, a tudásalapú társadalom erősítése érdekében előírta, hogy K+F-re fordított összeg a GDP minimum 3 százaléka legyen, és ebből 2 százalékot lehetőleg az üzleti szféra teremtsen elő. A munkapiaci részvétel elérni kívánt mértékét is számszerűsítették: ennek 2010-re összességében el kell érnie a 70 százalékot, a női foglalkoztatottság arányának a 60, az idősebbek munkapiaci részvételének pedig a 80 százalékot. A munkanélküliség vágyott szintjét 4 százalékban határozták meg, és kimondták, az évtized végére az akkor még 15 tagállam teremtsen 20 millió új munkahelyet.