Piac és Profit:  Úgy tűnik, az Amerikai Egyesült Államok a dollár alacsonyan tartott árfolyama mellett képes növekedést generálni, miközben az Európai Unió országai továbbra is gyenge eredményeket produkálnak. Milyen összefüggés van az unió növekedése és a dollár árfolyama között?

Barcza György: Évek óta magas az amerikai költségvetés hiánya, ami alacsony lakossági megtakarítással párosul. Ez a szituáció vezetett 2004-ben a 600 milliárd dolláros folyó fizetésimérleg-hiányhoz. Tehát ahhoz, hogy a dollár árfolyama ne változzék, napi kétmilliárd dollár értékű valutának kellene beáramlania az országba. Ez a magyarázata a dollár alulértékeltségének. A világgazdaságnak szembe kell néznie azzal a helyzettel, hogy a 2001 óta tartó egyensúlyi problémákat az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi rövid távú stratégiai gondolkodása nem fogja helyrebillenteni. A Bush-kormányzat hiába hangoztatja, hogy tesz lépéseket a folyamat megfékezésére, valójában az amerikai gazdaság növekedése mögött évek óta komoly egyensúlyi problémák vannak. Ennek persze meglesz a böjtje. A költségvetési hiányt ugyanis előbb-utóbb el kell tüntetni, gazdaságpolitikai eszközökkel, vagy jegybanki kamatemeléssel, vagy az árfolyam leértékelésével gerjesztett inflációval. De az amerikai politikában ma a rövid távú érdekek legyőzték a hosszabb távú célokat, azaz egyelőre marad a hiány, hogy növekedhessen a gazdaság, és majd a jövőben kiderül, sikeres-e ez a gazdaságpolitika. A másik jelentős gond a globális árfolyamrendszerben keresendő. Az ázsiai országok a dollárhoz kötik a valutájukat, vagyis - a piaci mechanizmusokat figyelmen kívül hagyva - az adott országok jegybankjai nem engedik gyengülni az amerikai fizetőeszközt a saját valutájukhoz képest. Ráadásul a földrész országai éles versenyben állnak egymással, így sem Kína, sem más nem fogja egyoldalúan megváltoztatni az annak idején Bretton Woodsban megalapozott dollárközpontú árfolyamrendszerét, és engedni, hogy a valutája erősödjön. Vagyis a globális gazdasági problémákra csak az Európai Unió tud piaci alapon reagálni: az euró az egyetlen eszköz, amellyel ma a világgazdasági egyensúly korrigálható.

PP: Ebből kifolyólag az euró évről évre erősebb. Ez viszont nehezíti az uniós tagországok helyzetét, például amint erősödik a közös valuta, a német gazdaság azonnal megtorpan. Tavaly az EU kétszázalékos növekedést produkált, ez évre már csak 1,8 százalékot prognosztizáltak, de legutóbb, amikor az euró árfolyama decemberben új rekordokat döntött, az elemzők ismét csökkentették a növekedési várakozásaikat. Ma mindössze 1,6-1,7 százalékos GDP-növekedést várnak. Mit lehet tenni ezek után?

BGY: Az európai jegybank, az ECB gyengítheti mesterségesen az eurót, hogy az európai exportot segítse. Ez azonban nagyon veszélyes lépés lenne, mivel ily módon teljes mértékben kiiktatódnának a piaci viszonyok a világgazdaság működéséből. Jóllehet ez néhány hónapig biztosan javítaná az európai növekedési mutatókat, az Amerikai Egyesült Államok folyó fizetési mérlegegyensúlyi problémáit nem oldaná meg. Tehát hosszú távon többet ártana, mint használna. A másik lehetőség, hogy az európai gazdaságpolitikusok megpróbálják ösztönözni az ázsiai jegybankokat a rögzített árfolyamot megtartó politikájuk felszámolására. Mivel azonban ezekben az országok ma is kilencszázalékos növekedést tudnak elérni, méghozzá viszonylag alacsony infláció mellett, számukra ez kényelmes állapot. Az ázsiai jegybankoknak tehát eszük ágában sincs változtatni. Azonban úgy gondolom, hogy az európai országok növekedési problémái mögött nem kizárólag a dollár árfolyama áll, csak könnyű erre a helyzetre ráfogni. Az unió betegségének okai valójában a merev munkaerőpiacokban keresendők, illetve abban, hogy mind a mai napig hiányzik a nemzeti piacok egysége.

PP: Lehet, hogy korai volt az euró bevezetése? Nem lassítja az unió fejlődését a dinamikus növekedési szakaszban lefektetett maastrichti kritériumrendszer?

BGY: Nem, ezt nem gondolom. Az euró mint pénz kiválóan funkcionál. Az árfolyama stabil, és az infláció is alacsony szinten tudott maradni. A bevezetése azonban felszínre hozta azokat az akut gazdasági problémákat, amelyek az egyes tagországokban már évek óta léteztek. Egyrészt bebizonyosodott, hogy a német újraegyesítést követően Németországban komoly gondok vannak, másrészt, hogy az európai országok szociális rendszerei elévültek. A rugalmatlan munkaerőpiac is jelentősen megnehezíti, hogy az EU lehessen a legversenyképesebb régió. Úgy tűnik, hogy Németország problémája blokkolja leginkább az unió növekedését. A kilábalás lassú folyamat, már csak azért is, mert ma Európában többnyire minden ország populista gazdaságpolitikát folytat, tehát igyekszik a fájdalmas megszorításokkal járó reformokat, például a szociális és társadalombiztosítási rendszer átalakítását elodázni, illetve apró lépésekben megtenni. A nyugdíjreform szinte minden országban késik. Pedig a hosszabb távú előnyökért rövid távon áldozatot kell vállalni. Amúgy ez igaz a hazai gazdaságpolitikára is. De ahogy Magyarországon, úgy Európa más országaiban is az embereknek most éppen elegük van a reformokból. Élvezni akarják az életet, és nem az unokáik jövőjét egyengetni. Erre pedig a politikusok a szükséges lépések elodázásával és demagóg gazdaságpolitikával reagálnak. Előbb-utóbb azonban valakinek meg kell hoznia a kellemetlen döntéseket, még akkor is, ha ez társadalmi költséggel jár. Ma nincs egyensúly a világgazdaságban, ez az állapot viszont nem tartható fenn a végtelenségig. Önmagában a maastrichti konvergenciakritériumok fellazulása még nem jelentene problémát. Ha ugyanis egy euróövezetbeli ország költségvetési hiánya azért nő, mert megtörténtek a szükséges nyugdíjreformok, és az állami rendszer helyett a magánnyugdíjpénztárak váltak főszereplővé, érdemes lazítani a stabilitási paktum előírásain. Az viszont már nehezen "menthető", ha a növekedés hiánya vezet a bevételek stagnálásához, miközben a kiadások évről évre az inflációt kicsit meghaladó mértékben nőnek az egyre súlyosabb munkanélküliségi kérdés okozta szociális ráfordítások miatt. Sajnos, a mostani költségvetési hiányok hátterében ez utóbbi jelenség áll.

PP: Javította, vagy rontotta az unió helyzetét a bővítés?

BGY: Az unió piaca valójában nem bővült, hiszen a legtöbb európai nagyvállalat már korábban megjelent ezekben a csatlakozó országokban. Talán néhány kisebb, valamilyen piaci rést kitöltő cég számára jelentett fejlődési lehetőséget. Az integráció hozama a munkaerő-piaci szegmensben kellene, hogy jelentkezzék. A most csatlakozott régióban az új befektetések révén megélénkülhetne a munkaerő-piaci kereslet, amely itt - és persze ezen keresztül az unióban is - serkentőleg hathatna a növekedésre. Ezt a lehetőséget azonban az országok egyelőre nem használják ki. Pozitív hatása lehetett volna a csatlakozásnak, hogy - akár fájdalmas reformok árán is - dinamikusan fejlődő államokkal bővül az unió. Ez ugyanis lendületet ad más országoknak is. Gondolok itt a néhány évvel ezelőtti Magyarországra vagy Lengyelországra, ahol akkor még volt hajlandóság a pillanatnyi rossz elfogadására a hosszú távon jelentkező pozitív hozam érdekében. Mára azonban ebben a régióban is inkább a demagóg gazdaságpolitika érvényesül.