Két tanítványa is szinte eskü alatt vallotta, a naprakész érveléseiből tananyag lett, mi több, olykor az integráció tudománya tartott lépést ővele. Ehhez - napjaink történéseit látván - annyit lehet hozzátenni, hogy lemaradásban van az Európai Unió, s akár felüthetné Brüsszel Balázs Péter írásait, tankönyveit. Az egyetemi tanár, akinek kijár az excellenciás megszólítás nagyköveti múltja okán, látszólag távol került az EU székhelyétől, pedig talán most lenne igazán nagy szükség rá is mint tapasztalt diplomatára, a mind több sebből vérző unió gyógyításához.

- Itthon, Budapesten dolgozik hosszú hónapok óta - sértődötten?

- A szakmai pályafutásom igen értékes szakaszának tekintem, hogy szerepet vállalhattam Magyarország EU-csatlakozásának végjátékában a külügyi tárca integrációs és külgazdasági államtitkáraként. Képviselhettem a magyar kormányt az alkotmányozás első kísérletében, az Európai Konventben. Ezután nagykövetként feladatul kaptam az Európai Unió melletti magyar állandó képviselet létrehozását, felépíthettem Magyarország legnagyobb külképviseletét Brüsszelben. Végül az Európai Bizottság első magyar tagja voltam. Nem tudok más valakit a szakterületemen, akinek módja lett volna ezt a négy "ászt" összegyűjteni.

- De vége szakadt.

- A teljesítményemért talán nem kell szégyenkeznem. Az első biztosok vizsgáztatása, munkájuk beindítása különösen nagy nyilvánosságot kapott. Ami pedig ezután történt, az nem rólam szólt, hanem a magyar belpolitikáról. Minden szereplője a tőle megszokott módon viselkedett, ezért sem meglepetésre, sem érzelmi reagálásra nincs ok.

- Amikor nem külügyes és diplomata, akkor katedrán áll, az integrációt, az EU-t tanítja, de vajon mennyire hisz az Európai Unióban?

- Az uniós kapcsolatom 1969-ben kezdődött, az akkori külkereskedelmi tárcánál. Az elmúlt három és fél évtized alatt valóban az európai integráció állt az érdeklődésem középpontjában. Úgy vagyok vele, mint szülő a gyermekével: elválaszthatatlan tőlem, szeretem, bár ismerem a hibáit. Szeretném, ha jobb és tökéletesebb lenne.

- Ma is nyilatkozná azt, amit több mint egy éve: az EU egyebek között a változásokhoz való jó alkalmazkodóképességéről ismerszik meg, illetve arról, hogy nem sérül sem szakmai, sem demokratikus jellege?

- Az integrációs folyamat tartós tulajdonsága, hogy mindig úrrá lett a nehéz helyzeteken. Válságba került, és kilábalt. Ez történt egykor az acéliparral, a textiliparral, azután a belső piac működése került bajba. De az uniónak mindig volt ereje ahhoz, hogy túllendüljön a krízisen. Ám mindez semmit sem jelent a jövőre nézve. Most megint válság közeli helyzetbe került az integráció, feszültség övezi a költségvetést, kérdésessé vált a belső szolidaritás, tovább gyengül Európa versenyképessége, homokba futott az alkotmányozási kezdeményezés, hiszen két régi tagállam is nemmel szavazott. Kétes kimenetelű bővítési tárgyalásba kezdtünk Törökországgal, s nincs igazán jó válaszunk a tágabb keleti, délkeleti szomszédság számára. Ha e problémák száma nem csökken, tényleg válság lesz.

- A mostani egy év, amely a huszonöt tagúra bővülés óta eltelt, összehasonlítható-e az országok "összecsiszolódása" szempontjából azzal az egy évvel, amelyik anno a tizenöt tagúvá duzzadást követően telt el?

- Inkább huszonhét országról beszéljünk már, hiszen Románia és Bulgária megfigyelőként mindenütt jelen van. A hatról huszonhétre bővülés folyamatában az unió átlépett egy bűvös határt. Azt a határt, amelyik után megszakad a közvetlen tanácskozás hasznossága. Nem véletlen, hogy apostolból, esküdtből is tizenkettő van. A menedzsmenttudomány, a csoportdinamika azt támasztja alá, hogy tizenkét résztvevőnél többet nem érdemes leültetni egy asztalhoz. Sőt még ilyenkor is létezik egy belső mag, hét-nyolc szereplő, tőlük származnak az igazán érdekes felszólalások, utánuk már fönnáll az ismétlés vagy a semmitmondás veszélye. Az EU-nak tehát más szervezeti és tanácskozási módszereket kell alkalmaznia. Ismertek a technikák, de nem alkalmazzuk őket, ugyanis él az a szabály, hogy mindenki, mindig, mindenütt ott van. Ez pedig fékezi a munkát. Az unió - nem tudja megkerülni - lényeges belső átalakulás előtt áll.

- Azért fellelni szűkebb uniós csoportokat, például az euróövezetet. Vajon vannak-e másodosztályú uniós állampolgárok is?

- Nincsenek. Azonos jogok és azonos kötelezettségek vannak, a belső körökbe való belépés ugyanis vállalt kötelezettségeken és a tényleges teljesítményen múlik.

- A tavalyi közgazdász-vándorgyűlésen mondta: integrációs kontextusba illeszkedő, bátor és hosszú távú nemzeti stratégiát csak egy gyökeresen megújuló politikai elittől lehet várni. Érvelése elmondható-e ma, holnap vagy akár egy év múlva is?

- A nemzetállami kereteket vélhetően nem sikerül meghaladni, az EU számára vajon nem itt keresendő számos probléma megoldóképlete?

- Az EU egy darabig oldotta a nemzetállami kereteket, ám éppen az elmúlt évtizedben hallatlanul megerősödtek az integrációban az országok, a kormányok. Önmagával kerül szembe az unió, hiszen minden fontos ügyben a túl erős tagállamok döntenek, s nem az európai közjó érvényesül. A költségvetési vitából is kiderül: teljesen visszabontják nemzeti számlákra még azt is, ami nem bontható vissza. Például az EU szintjén koordinálok egy nagy vasúti projektet, a Párizs-Pozsony közöttit. Nincs az a közgazdász, aki kiszámítaná, a beruházás előnyeiből mennyi jut majd Franciaországnak, Ausztriának s a többi. Az EU-ban úgy hívják az ilyesmit, hogy rotterdami effektus: a hollandok saját befizetésként könyvelik el a kikötő által beszedett hatalmas vámot. Holott a földrajzi adottságoktól függ, hogy melyik ország van a közös külső vámhatáron, a szélen, és melyik középen. A csehek például alig jutnak ilyen forráshoz. Nem lehet visszaszámolni sok mindent, mégis egyre több országban mérlegelik az integrációt "mit fizetek, mit kapok" alapon. A nemzeti határok azért látszanak erős kontúrokkal, mert a hosszabb távú érdekekkel szemben túl nagy szerephez jutnak a tiszavirág-életű politikai aktorok, a kormányok. Az EU-t a tagállamok irányítják, s ez nincs összhangban az integrációs célokkal.

- Egykori diákjai éppen azt az EU-t "művelik", amelynek a nem túl hízelgő kritikáját is megfogalmazta. Most ismét tanít.

- Két egyetemen van tanári állásom. Az EU külpolitikája című tárgyamat szívesen oktatom továbbra is a Corvinuson, a CEU számára pedig EU-kormányzás címmel új tárgyat dolgoztam ki. A CEU ráadásul az integráció bővítésével foglalkozó kutatásra is módot ad. Sem tanárként, sem diplomataként nem voltam soha túl szabályos: nem rejtettem el egyéni nézeteimet, ötleteimet. De úgy érzem, nagykövetként vagy EU-bizottsági tagként is kamatozott ez a tulajdonságom, amelyet mint tanár és kutató végre teljesen kiélhetek. Nemcsak a stílus, hanem a szakma is az ember. Engem közlésre késztet, ha látom, hogy egy csomó fiatal ül velem szemben a padsorokban. Nekik érdemes beszélni. Értik, továbbviszik, s lehet, hogy egy napon valóra is váltják a gondolatokat.

- Bokros Lajos, aki szintén a CEU tanára, minisztersége során meg akart jelenni egy táblával és krétával a pártpolitikusok előtt, hogy megértesse a "tananyagot". Önnek van-e hasonló késztetése, s ha igen, hol tenné le a tábláját?

- Legszívesebben az országgyűlésben. Ugyanis stílusformáló és mintaadó az, ami a Házban, illetve a parlament égisze alatt történik, s bizony nagyot süllyedt a magyar politika színvonala. Szerte Európában szóbeszéd tárgya már ez a kötekedő viselkedés, becsületbe gázoló stílus. Személyessé és konfliktusossá válik a vita, s nem a megoldást keresi. A sugárzott magatartásformákat átveszik a fiatalok, sikk durvát, sértőt mondani az ellenfélre, képébe vágni, hogy hazudik, s szemrebbenés nélkül ellenkezőt állítani, függetlenül attól, hogy igaz, vagy sem. Valaha az államférfiak - Kossuth Lajostól Deák Ferencig - magatartásmintákat is adtak. Ma nem sok példás honatyát tudnék felsorolni. Azért sem egyéni, illetve pártügy mindez, mert fontos dolgokról vonja el a figyelmet, köztük Európa jövőjéről. A táblával tehát az országgyűlés lenne az első állomásom.