Még 2003-ban az Európai Tanács úgy döntött, hogy a Rasszizmus és Idegengyűlölet Európai Megfigyelő Központját átalakítja az alapvető jogok ügynökségévé. A döntés mögé meg kellett tervezni egy működőképes intézményt, annak minden részletével. Ebben, mint az Európai Parlament (EP) jelentéstevőjének, komoly szerepe volt Gál Kinga magyar EP-képviselőnek, az Európai Néppárt tagjának, aki az Európai Bizottság e jelentés alapján elkészített javaslata után is a téma jelentéstevője lett. Március elsején Bécsben, az Európai Alapjogok Ügynöksége megnyitóján - amelyen részt vett José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és Franco Frattini igazságügyi biztos - az egyik beszédet Gál Kinga mondta.

- Csaknem egy éven át folytak az egyeztetések a nyitás előtt. Mi tartott ilyen sokáig?

- Úgy kellett az ügynökség munkáját, működési elveit megalapoznunk, hogy az az esetleg vonakodó tagállamoknak is elfogadható legyen. Gondolnunk kellett arra, hogy létezik egy Európa Tanács - ez nem tévesztendő össze az uniós tagállamok vezetőit tömörítő Európai Tanáccsal -, amelynek éppen az a feladata, hogy védje az emberi jogokat, ehhez megfelelő intézményi hálózata van, sőt működik egy Emberi Jogi Bíróság is. Tehát valami többletet kellett adnunk. Meg kellett győznünk mindenkit arról, hogy az Európai Uniónak, amelynek egyik alapértéke az emberi jogok tisztelete, nemcsak kifelé, harmadik országokkal szemben kell ezt érvényesítenie, hanem érdemes körülnézni a saját házunk táján is. Ez több tagállamban ellenérzést keltett: mi szükség van erre, ott van az Európa Tanács... Nos, az a tapasztalat, hogy különösen a régi tagállamok sokkal könnyebben tudomásul veszik, ha valamit uniós intézmény vizsgál, ad tanácsot, tesz javaslatot, mint ha az Európa Tanács, amelynek döntéshozatali mechanizmusában nem csak uniós tagállamok képviselői vesznek részt.

A legélesebb vita például arról folyt, bekerülhetnek-e a rendőrség és az igazságszolgáltatás körébe tartozó ügyek a mandátumok közé - ennek a kérdésnek is magyar képviselő, a szocialista Kósáné Kovács Magda volt a felelőse. Ilyen ügy például a gyermekkereskedelem, általában az emberkereskedelem, a gyerekek jogai. Azt sikerült elérni, hogy a Bizottság és az Európai Parlament bármikor fordulhat ilyen megkereséssel is az ügynökséghez, és persze azok a tagállamok, amelyek elfogadják ebben is az ügynökség kompetenciáját.

- Mi tartozik az ügynökség feladatkörébe?

- Elsősorban információ- és adatgyűjtés, értékelés, ajánlások, véleményformálás, mindezzel az uniós döntéshozó szervek döntéseinek előkészítése. Az ügynökség figyeli, hogyan érvényesülnek az Alapvető Jogok Chartájának a cikkelyei - a charta az európai alkotmány részét képezné, ha volna az uniónak elfogadott alkotmánya. Amikor a Bizottság, a Tanács vagy a Parlament elfogad egy direktívát, megvizsgálja, hogy az megfelel-e ezeknek az elvárásoknak, továbbá megnézi, hogy a tagállamokban rendben mennek-e a dolgok. Ha valamelyik tagállamban megsértik az emberi jogokat, akkor információk sokaságát gyűjti be onnan, hogy alaposan tudja tájékoztatni az Európai Tanácsot, Bizottságot és Parlamentet. Vagy ha megszületik egy uniós jogszabály, egy cselekvési program, megvizsgálja, megfelelően érvényesül-e bennük az emberi jogok tisztelete. Mandátummal rendelkezik, még ha áttételesen van is benne a szövegben, hogy a kisebbségek problémáiban vizsgálódjon. De legalább benne van, mert ez az, ami hiányzik a mai uniós jogrendszerből. Ezért kellett ezt külön beemelni az ügynökség mandátumai közé, hiszen a jövendő alkotmányban is, ha lesz ilyen, csak a preambulumban szerepel.

- Mi az oka, hogy a kisebbségek jogai nincsenek benne az Alapvető Jogok Chartájában sem?

- Az a kisebbségi fölfogás, amit mi Kelet-Közép-Európában vallunk, különbözik attól, amit Nyugat-Európában értenek kisebbségvédelmen. Ők kifejezetten a második világháború után betelepült migráns közösségekre alkalmazzák ezt, elsősorban integrációs problémát látnak benne. Akiken ide-oda ment át az országhatár, más gondokkal küzdenek, mint akik mondjuk Törökországból átköltöztek Németországba. De még azok a képviselőtársaim sem értik, miről beszélünk mi néhányan, akik pedig nyitottak az ilyen problémákra, és elkötelezettek az emberi jogok iránt. Ami nálunk a kilencvenes években vetődhetett föl, azt számos európai országban

a hatvanas-hetvenes években megoldották, és többé nem is tekintik kisebbségi témának például a dél-tiroli kérdést Olaszországban vagy a spanyol autonómiarészek problémáját. Mi azt mondjuk, miért ne lehetne megoldás az ugyanolyan helyzetben lévő kelet-közép-európai kisebbségek számára az, ami bizonyos nyugat-európai államokban megoldást jelentett? A probléma lényege ugyanaz. Ezért mondjuk, hogy az önkormányzatiság elve megoldást jelenthetne, a sokat hangoztatott szubszidiaritás, hogy a döntések ott szülessenek, ahol a gondok keletkeznek. Vagyis hogy az adott közösség határozhasson saját életéről.

#page#

- Vegyük csak Erdélyt: nőttek-e esélyeink azzal, hogy Románia az Európai Unió tagja lett?

- Az unió nem oldja meg automatikusan ezeket a problémákat. Az unió egyfajta gondolkodásmódot ad, olyan alapot, amelyen, ha következetesen végigmegyünk, el tudunk jutni a megoldásukhoz. Ha egy megoldást bizonyos tagállamokban elfogadhatónak tartottak, és az láthatóan kedvezően hatott kisebbségben élő őshonos közösségekre, akkor miért ne lehetne érvényes ez más tagállamokra nézve is, ahol ugyanarról van szó? Ezt a felfogást persze el kell fogadtatni az új tagállamok egyes kormányaival.

A másik: ha igaz egy adott tagállamon belül, hogy a többségnek joga és lehetősége a saját ügyeinek az intézése, és ezért erős a decentralizáltság, az önkormányzatiság, akkor ez igaz kell legyen a kisebbségre nézve is. Az unió nem fogja azt mondani, tessék autonómiát adni Erdélynek, hanem azt, hogy "vannak alapelveink, és ugye betartják őket...". De ha azt nézzük, a gyakorlatban hogyan reagál az unió például az Erdélyben vagy Szlovákiában történt magyarellenes cselekedetekre, akkor azt látjuk, hogy bizony nehezen mozdul rá, még ha nem is ért egyet azzal a politikával, amelyet az adott kormány folytat. Intő jelzések azért vannak, amelyekkel egy picit mégis a közös értékrend felé tereli az említett országokat. Azt mondom, mégis csak szerencsésebb mindezt az unión belül rendezni, mert azon kívül már nincs semmi, ami az elvek betartására bírná az érintetteket. Az uniós csatlakozás előtt egy romániai magyar akkor látott csak esélyt maga előtt, ha az anyaországba költözött. Ma Európa került hozzá közelebb, az ő falujához, családjához, minden hozadékával együtt. Most már az a fontos, hogy egyenlő eséllyel lehessen hozzáférni az uniós forrásokhoz, mert jelenleg nem így van: úgy alakították ki a fejlesztési régiókat, hogy az erdélyi önkormányzatokat egy nagy régióba tették, így Székelyföld alig tud részesülni az uniós pályázatokból.

- Az esélyegyenlőségért is harcolni kell tehát...

- Igen. És jövőképet kell adni a határon túli magyar közösségeknek. Mert anélkül nem lesz, ami megtartsa őket szülőföldjükön. Oktatásra, autonómiára, gazdasági gyarapodásra van szükség.

- Románia csatlakozásával tágultak vagy szűkültek az anyaország, illetve az ott élő magyar közösség lehetőségei?

- Erre nem lehet egyértelmű választ adni. Bizonyos értelemben szűkültek, hiszen már nem mi vagyunk az egyedüliek, akiket megkérdeznek. Tágultak, mert most már a közvetlenül érintettek is hallathatják hangjukat: az adott tagállamban kisebbségi érdekeket érvényesítő választott képviselők. Nőtt a súlyuk, de a felelősségük is. Nekik kell fölvetniük a fontos kérdéseket, hiszen ha ők hallgatnak, akkor a mi érdekérvényesítő föllépésünk szavahihetősége megkérdőjelezhető. Nagy jelentőségű, hogy most már nem a magyar külpolitikán keresztül kell Európa-politikát formálnia egy határon túli magyar közösségnek, hanem teheti azt direktben. De akkor tennie kell!

- Mindig ezt akarta csinálni?

- Adódott. Még egyetemista voltam, amikor az RMDSZ igényelte a segítségemet, aztán ebből jött a többi. De mindig az emberi jogokkal akartam foglalkozni, azon belül gyerekjogokkal. Ma is ennek vagyok az egyik jelentéstevője. Nagy veszélyek fenyegetik gyermekeinket, komoly, kifejezetten tevőleges védelemre szorulnak. Most szorgalmazzuk, hogy legyen egy uniós, közösségi direktíva, amely kimondja, meddig lehet elmenni, mit szabad, mit nem, hiszen ők föl sem tudják mérni, milyen ártalmas impulzusokat kapnak nap-nap után. Még távol állunk a megoldástól, de legalább elindult, több bizottság érintett benne, és Franco Frattini biztos, akihez tartozik a téma, nagyon fontos feladatnak tartja ezt.

- Népes családja van: férj, négy kisfiú. Bírja erővel?

- Együtt van a család Brüsszelben, férjem is dolgozik, programozó.

A négy gyerek közül kettő iker. Attól kezdve, hogy megszülettek, megértettük: mindkettőnknek mindent közösen kell tennünk, segítenünk kell egymást. Eddig nem volt semmi probléma ezzel. Biztos vagyok benne, hogy a férjem is ezt mondaná. Az egyik legnagyobb gondot az jelenti, hogy a képviselőknek havonta három-négy napot Strasbourgban kell tölteniük: hatalmas iratanyaggal költözünk mindig, pedig amit föl lehet vinni számítógépre, az már mind ott van. Az Európai Parlament évente annyit költ erre a strasbourgi utaztatásra, mint amennyi az Európa Tanács egész éves költségvetése.