Sportszerető nemzet a magyar: kis hazánkban milliárdokat áldoznak nemcsak a társasági adóból kedvezményezett látvány-csapatsportokra, hanem már a számítógépes játékok bajnokságára is. Amíg a virtuális sport (vagy e-sport) viszonylag új találmány, addig a „hagyományos” látvány-csapatsportok mai formájukban jellemzően alig száz éve alakultak ki. Kevesen vannak azonban tisztában azzal, hogy a 19 század végén és a huszadik század elején olyan bőségben teremtek a látványosabbnál látványosabb sportágak, mint manapság a kriptovaluták és őrült online kihívások. Ezek közül azonban a legtöbb mára már kikopott a köztudatból. A most következő összeállításunkban ezeknek az elfeledett – és őszintén szólva gyakran nem ok nélkül lapátra került – sportoknak állítunk emléket.

Amikor a golf csapatjáték volt

Az első világháborúban sok új haditechnikai eszközt próbáltak ki, köztük talán máig a két legfontosabb a gépkocsi és a repülőgép. A francia hadszíntéren nemcsak legendás légi ütközetekre (ún. dogfight) került sor, hanem első alkalommal bombázásokra is, amikor a pilóták a törékeny kétfedeles gépekből kézzel dobálták ki a bombákat. Ennél lényegesen békésebb bombázások zajlottak az Egyesült Államok golfpályájáin a húszas–harmincas években: ekkoriban terjedt el ugyanis a repülőgépekről játszott léggolf. Ennek lényege, hogy a pilótának egy előre megszabott magasságból kell a luk közelébe ejteni a labdát a pálya felett elszálló repülőgépről, majd egy lent várakozó kollégának kell „hagyományos” módon ütővel bevégeznie a folyamatot. Első alkalommal a sportot a Long Island-i Old Westbury Golf Clubban mutatták be, és a sport rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert, bár kevesen játszották. A golf már akkor sem tartozott a népsportok közé, a költségeket még egy repülőgéppel megfejelve érthető, hogy a gazdasági válság idején hamar kiment a divatból. Az igazi műértők azonban még a harmincas–negyvenes években is hódoltak ennek az élvezetnek, akkor már az volt a divat, hogy az egyes teljesítendő golflyukaknak minél nagyobb távolságra kell lenniük egymástól. A rekorder egy texasi golfmeccs volt, ahol a kezdő lyuk és az utolsó zászló csaknem háromszáz kilométerre volt egymástól.

Természetesen a gépesítés csodáiból az autó sem maradhatott ki. A klasszikus autóversenyek valószínűleg unalmasnak tűnhettek az autós póló feltalálóinak (a lovaspóló mintájára). Mint azt a Miami Herald egyik 1924-es lapszámában nyilatkozta egy résztvevő, ebben a sportágban a frontális karambol a legjobb taktika.

Rossz idők voltak az állatoknak

Mivel akkoriban még az állatok jogaiért viszonylag kevesen álltak ki, a vadászat viszont népszerű kedvelés volt, érthető módon gyakran összekapcsolták a különféle szabadidős időtöltéseket. Ma már valószínűleg senkinek sem jutna eszébe, hogy a spanyol bikaviadalokon páncélozott autókkal szemben álljanak ki a bikák, vagy hogy egy macskát egy hordóba zárjanak, azt addig üssék, amíg az állat eszét nem veszti a rémülettől, akkor pedig kiengedik, és botokkal üldözik. Ezt a dán népsportot végül beszüntették a cicák nagy örömére. Persze nem csak az elmúlt századokban dívtak az állatkínzással felérő sportágak: a polipbirkózást 1947-ben említik először az amerikai újságokban, 1963-ban Washingtonban azonban világbajnokságot is rendeztek a búvároknak és nyolckarú ellenfeleiknek.

De az embereket is a tűrőképességük határáig feszítették. Az egyik ilyen volt az „emberhorgászat”, egy 19 század végén divatossá vált ausztrál sportág. Ebben egy erős madzagot kötöttek egy jól úszó emberre, míg az ellenfele a madzagnál fogva próbálta meg kirángatni őt a vízből. Egyenlőtlen küzdelemnek hangzik, de a legtöbbször a „hal” nyert – már ha hihetünk a korabeli híradásoknak. A „horgász” ugyanis csak a madzagot foghatta, a halnak azonban bármilyen ellenakció megengedett volt, például ha sikerült elharapnia a zsineget, akkor automatikusan nyert. A legtöbb résztvevő ezért hegyesre reszeltette a fogát – már ha hihetünk a korabeli történeteknek, amelyeket Edward Brooke-Hitching brit publicista gyűjtött össze, aki ötvennél is több „különc” sportágat mutatott be.

Bébiboksz

A sportot fiatal korban kezdték: a bokszot például az Egyesült Államokban háromévesen. Az ún. „toddler-boxing” (totyogós boksz) résztvevőinek 15 kilogrammos súlycsoportban kellett indulniuk, ilyen versenyeket egyébként az USA Haditengerészete is rendezett. Persze itt ritkák voltak a sérülések – nem úgy, mint a jégteniszben, a korcsolya és a tenisz kombinációjában. Az 1927-ben, a New York-i Madison Square Gardenben bemutatott meccsek során több résztvevő is bokatörést szenvedett egy páros játékban.

Mindez azonban semmiség az olyan, igazán extrém sportokhoz képest, mint a hőlégballonos távolugrás. Ebben a sportágban a sportolóra erősített hőlégballon és a szél segítségével akár 20-30 méter magasban, több száz méteres ugrásokat is végrehajtottak a versenyzők, akik apró homokzsákocskák ledobálásával tudták szabályozni a magasságukat, illetve biztonsági hálóként egy derekukra kötött kötéllel egy társuk szaladt alattuk a földön. Ez a sportág azonban az elektromos távvezetékek megjelenésével sokat veszített a varázserejéből: 1927-ben London mellett egy ballonugró megpróbált átugrani egy nagyfeszültségű vezetéket, de beleakadt a kábelbe, és amikor a kezével lenyúlt, hogy kiszabadítsa magát, halálos áramütés érte. Pedig bizonyos sportágakban már akkor is törekedtek a sportolók biztonságára: ilyen volt például a pisztolypárbaj. A klasszikus verzióval ellentétben ezt viaszgolyókkal rendezték, hiszen a gyakran halálos kimenetelű lövöldözés megnehezítette volna az utánpótlás-nevelést.

Nem mindig az adrenalin

Persze voltak kevésbé veszélyes, ám látványos sportágak is. Az egyik ilyen a síbalett volt, ami a téli sportok és a tánc egyik legfurcsább kombinációját eredményezte. Ez a sportág nagy népszerűségre tett szert Kanadában és az USA-ban az 1980-as években, még világbajnokságot is rendeztek, de az olimpiai számok közé nem engedték be. Nem úgy, minta hordóugrást, ami az 1904-es St. Louis-i olimpián a gátfutás része volt: itt nem gátat kellett átugrania a versenyzőknek, hanem az ötven méterenként elhelyezett hordókon kellett fejjel előre átugraniuk. Persze az 1904-es játékok más szempontból is bizarrnak minősültek, olyan sportágakban is lehetett indulni, mint például a bagóköpés vagy a zsákban ugrálás, amelyek ma már nehezen férnének bele az olimpiai keretbe.

Nem is mindig az adrenalin dominált a sportokban: Franciaországban például a gyorsasági versenyek ellenpéldáját is megrendezték, a motorkerékpárok lassúsági versenyét. Ebben a versenyben az győzött, aki a leglassabban teljesítette a távot úgy, hogy nem tette le a lábát, és a motorja sem fulladt le.

A halaskosár-futás is inkább látványosság volt, mint életveszélyes sportág: a hagyomány a londoni Billingsgate kerületéből származott, az ottani 17. századi halpiaci futárok versenyéből fejlődött ki. A részvevőknek húsz darab egymásra rakott (teli) halaskosárral kellett végigszaladniuk a pályán, úgy hogy egyetlen kosár vagy hal sem pottyanhatott le. Ez a dicsőséges tradíció még abból az időből származott, amikor a teherhordóknak a lehető leggyorsabban és a lehető legtöbb friss halat kellett eljuttatniuk a kikötő halászhajóktól a londoni boltokig. Sajnos a tradíciónak néhány éve vége szakadt, amikor a billingsgate-i halászkikötőt 2012-ben végleg bezárták.

Persze nemcsak elődeink találtak fel őrült sportokat, mi sem maradunk el tőlük. Sorozatunk következő részében a kortárs látványosságokat vesszük szemügyre, mert, mint látni fogjuk, van élet az extrém vasaláson túl is.