Klímaegyezmény: mi zajlott a színfalak mögött?

2019. január 16. szerda - 19:01 / Kriston László
  •    

A globális emissziócsökkentési politikát a konkrétumok szintjére lehozni hivatott Katowice-i Klímacsúcson akadt néhány huzavona és összezördülés, de az amerikai delegáció konstruktívnak mutatkozott, attól függetlenül, hogy Trump az egyezmény elleni retorikát hangoztat hazai pályán a választói előtt. Összefoglaljuk a párizsi klímaegyezmény újonnan elfogadott játékszabályait.

Nem kis feladat egy-egy ilyen globális megállapodás tető alá hozása, ahol 195 ország a résztvevő, és mindenkinek rá kell bólintania az egyezmény végső szövegére. A klímacsúcsra hozott,  tárgyalóalapnak szánt szöveg 236 oldalas volt és nem kevesebb, mint 3700 olyan pontot tartalmazott, melyet vitattak a felek! Ezt a Carbon Brief elemzése mutatta ki. (Még a The New York Times gárdája sem volt képes hamar átrágni magát a dokumentumon és analizálni azt.) December 14-ig – ami egy pénteki nap volt – kellett dűlőre jutniuk a feleknek a vitás kérdésekben.

Lakhatatlan városok, tömeges elvándorlás: ezt hozza a klímaváltozás
Városok válnak lakhatatlanná 2050-re, és tömegek kényszerülnek majd elhagyni lakhelyüket. Szakértők szerint a mai állapotokhoz képest teljesen másfajta termelési, munkaerő-piaci és demográfiai viszonyok lesznek meghatározóak.

Amerikai delegáció

Az USA klímadelegációja részt vett a csúcstalálkozón, és végül elfogadta az esemény záródokumentumát, annak ellenére, hogy Trump nyilvánosan arról beszél – hébe-hóba, nem túl sűrűn –, hogy kilépteti az Egyesült Államokat a klímaegyezmény hatálya alól. (Hivatalosan csak 2020 vége után léphet ki az USA a párizsi klímaegyezményből, de gyakorlatilag ma is fittyet hányhat rá, mert ahogy az előző részben írtuk, a megállapodásnak nincs szankcionáló ereje, önkéntes vállalásokon alapul, s a teljesítés elmulasztása nem büntethető.) A rendezvény egyes résztvevői név nélkül elárulták a The New York Timesnak, hogy az amerikai delegáció együttműködőnek bizonyult, és konstruktívan nyomta azt a témát, hogy Kína transzparens, átlátható módon legyen köteles jelenteni kibocsátását. A két ország között sokáig feloldhatatlannak tűnő ellentmondás állt, mert Kína másfajta jelentésbeli kötelezettséget akart szerezni magára és a többi fejlődő országra nézve, mint ami az iparilag fejlett országokra vonatkozna.

Kép: Pixabay

Kép: Pixabay

Egymásnak estek

Azért amerikai durcáskodás és fenyegetés is becsúszott a kulisszák mögötti egyezkedésekbe. Félidőben járt a konferencia, amikor az amerikai delegáció azzal fenyegetőzött, hogy megakasztja az egész tárgyalássorozatot, mert nem hajlandó hivatalosan is elfogadni az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) októberben kiadott jelentését, mely szerint már  csak 12 évünk maradt arra, hogy a kívánatos szinten fékezzük a klímaváltozást, s ehhez drasztikus emissziócsökkentés szükséges, máskülönben a világgazdaság működésében óriási zavarok keletkezhetnek.

Évente egymillióan halnak meg, ha nem tartjuk be a párizsi klímaegyezményt
Egyre nehezebben bírjuk a gyakrabban és erősebben jelentkező nyári hőséget: az idősek korosztály körében növekszik a kánikulák idején az elhalálozások száma, és egyre kevesebbet tudunk szabadtéren dolgozni. A melegebb klíma miatt pedig északabbra hatolnak a szúnyogokkal és szennyezett vízzel terjedő trópusi betegségek. 2000 óta óriásit romlott a helyzet az éghajlatváltozás egészségünkre gyakorolt negatív hatásait illetően.

Az USA, Szaúd-Arábia, Kuvait és Oroszország együttes erővel próbálta az IPCC-jelentés elfogadására utaló mondato(ka)t gyengíteni. Ez persze felbőszítette azokat az országokat, melyek már most is „szívnak” a klímaváltozás káros hatásai miatt (például tengerszint-emelkedés, sivatagosodás stb.). Végül arra a kompromisszumra jutottak a többi tagállammal, hogy a klímaegyezmény országai „méltányolják és hálásak” az IPCC jelentéséért. Vagyis nem fogadják el annak tudományos alapú megállapításait és tényanyagát a klímapolitika mércéjeként. A csúcs utolsó napján Brazília vette át a fenyegetőző-engedetlen fél szerepét. A brazil delegációnak nem tetszett, hogy az új szabályrendszerben változnának az emissziókereskedelem feltételei. A kompromisszum: egy kicsit pihentetik a téma tárgyalását, majd előveszik 2019-ben.

Klímaügy: másodlagos fontosságú

Némi nézeteltérés adódott az uniós emissziócsökkentés mértéke körül is, de  nem konfliktus, inkább a prioritások eltérése világlott ki. Az EU képviselői azt szerették volna, ha erősebb kibocsátásmérséklési vállalásokat tesz az unió már 2020 előtt, de erre nem találtak nagy támogatást.

Kulcsfontosságú tagállamok támogatása hiányzik ehhez. Anglia el van foglalva a Brexittel, Franciaország a sárga mellényesek tüntetéseivel bajlódik, Németország megpróbál rájönni, hogyan és milyen időintervallumban kivitelezze szénhasználata már beharangozott leállítását.

Az egymilliárdot is elérheti a klímamenekültek száma
Egyszerre optimista és borúlátó Mika János éghajlatkutató. Ha nem fékezzük civilizációnk üvegházgáz-kibocsátását, elérhetjük azt a pontot, ahol visszafordíthatatlan folyamatok indulnak el az éghajlatváltozásban. Az, hogy egy adott üvegházgáz-koncentráció milyen mértékű felmelegedést generál, már ismert.

Kompromisszumok

Az elfogadott megállapodás a következő főbb pontokat és deklarációkat tartalmazta:

  • Az üvegházgáz-kibocsátás mérésénél egyetemes, egyöntetű sztenderdek vonatkoznak minden országra. (Ez az USA érvelésének győzelmét jelenti.)
  • A tagországoknak már a következő, 2020-ben megrendezendő csúcs előtt elő kell állniuk a kibocsátáscsökkentést megvalósító konkrét tervekkel.
  • Minden országnak pontosan közölnie kell, hogyan kívánja támogatni a szegény országokat a klímaváltozás kedvezőtlen mellékhatásaira való felkészülésben, adaptálódásban és védekezésben.

Végül az üzleti szektor dönt

A szabályok hasznosak, de végső soron a versenyszféra szereplőin fog múlni a klímabarát gazdaság megvalósulása. Ha a vállalatok és vállalkozók érzik, hogy jól felfogott üzleti érdekük a környezetkímélő üzletvitel, és ez megéri nekik anyagilag, akkor tud csak dübörögni a zöld gazdaság, illetve az olyan környezetbarát technológiákra való átállás, mellyel közelebb kerülünk a zérókibocsátású, karbonsemleges gazdaság létrehozásához.

Ahogy Catherine McKenna kanadai környezetvédelmi miniszter fogalmazott a The New York Times hasábjain: „Persze fontosak a szabályok, de a valódi cselekvések nagy része a vállalkozókhoz fűződik, az üzletemberek, a fináncszektor hajtja a dolgot, valamint a pénz folyása, és ez már városi és állami szinten is zajlik.”