Egykor a világ ötödik legnagyobb szárazföldi – azaz óceánoktól távol lévő – víztömege volt az Aral-tó, amelyet mérete miatt Aral-tengernek is hívtak. Területe elérte a 68 000 négyzetkilométert.
1957-ben a tóból 48 000 tonna halat fogtak ki évente – állítja a National Geographic. De a központi irányítású, tervgazdálkodásos nemzetgazdaság élén álló moszkvai vezetés gondolt egyet, és a gyapottermesztést tette meg prioritásnak.
Jött az utasítás felülről, hogy a tavat tápláló két folyóval inkább táplálják a gyapotföldeket. A folyók így lettek a termőföldek öntözésének eszközei.
A tóba jutó vízmennyiség csökkenni kezdett, s a tó vize tízszer sósabbá vált. Ez a benne élő halak tömeges kipusztulásához vezetett, ami persze tönkretette a helyiek megélhetését. A környező mezők is sósabbá váltak, az állatok megbetegedtek, és elpusztultak.
A visszahúzódó vízszint homokos területet hagyott maga után. A vízmennyiség olyannyira lecsökkent, hogy a tó két részre szakadt, az egyik Üzbegisztánhoz tartozott, a másik Kazahsztánhoz.
A környéken lakók várható élettartama 64 évről 51 évre csökkent egy üzbég egészségügyi intézet szerint, köszönhetően annak, hogy a viharok által felkavart homokos-sós levegő légúti megbetegedéseket okozott.
A tó területe egykori kiterjedése tizedére csökkent. A kiszárad tengerfenék homokján elhagyott, megrozsdásodott hajóroncsok árválkodnak. Az ENSZ főtitkára a világ „legsúlyosabb környezeti katasztrófájának” nevezte az Aral-tó kiszáradását. Főleg azért, mert – stílszerűen szólva – emberek kezén szárad.
A Déli Aral-tenger mára teljesen eltűnt, az Északi Aral-tenger számára viszont van remény, hiszen 2005-ben vízduzzasztó gátat építettek rajta. Azóta 18 százalékkal gyarapodott a tó területe, s a halállomány is visszatért – állítja a KIMEP University.
A helyi gazdaság azonban még mindig gyenge lábakon áll. Az Aral-tó tragédiája intő példa arra, hogy a körültekintést nélkülöző emberi beavatkozás az ökoszisztémákba milyen nagy – és gyakran visszafordíthatatlan – károkat tud okozni.
(WEF)
