Különösen magas a külföldi munkavállalásra nyitottak aránya a fejlődő gazdaságú országokban, valamint azokban, ahol politikai bizonytalanság tapasztalható és néhány olyan országban is, amelyekre ez nem jellemző. Például Svájcban a megkérdezettek több mint 75 százaléka, Ausztráliában több mint 80 százaléka és Hollandiában több mint 90 százaléka azt mondta, fontolóra venné, elköltözzön-e más országba dolgozni – olvasható a 200.000 válaszadóval készült, mobilitásról és munkavállalási preferenciákról szóló „Decoding Global Talent” című kutatás beszámolójában.
A nők között nagyobb a kivándorlási hajlandóság Magyarországon.
A BCG és a The Network 189 országban kérdezte meg az álláskeresőket, hogy milyen tényezők motiválják őket, és mely országokba költöznének szívesen. Az Egyesült Államok vezeti a szóba jöhető külföldi munkavállalási célországok listáját, a felmérésben megkérdezettek 42 százaléka tartja vonzó úti célnak. Ezt követi a másik két angolszász ország: Nagy-Britannia és Kanada, amelyet a megkérdezettek 37 százaléka, illetve 35 százaléka jelölt meg. A lista első tíz helyén lévő többi ország között van Németország, az erős gazdasággal rendelkező európai országok, továbbá azok, amelyeknek markáns a kulturális vonzereje.
A felmérés egyik legjelentősebb megállapítása arra vonatkozik, mitől érzik általában motiváltnak magukat az emberek a munkahelyükön. Noha a pénz továbbra is számít, a kutatás erős bizonyítékokkal szolgál arra, hogy az egyéb juttatások már fontosabbak, mint a szigorúan anyagi szempontok. A munkahelyi elismerést valamennyi megkérdezett az első helyen említette a fontossági sorrendben. Két másik második és harmadik helyen szereplő “szoft” tényező – a kollégákhoz fűződő jó viszony és a munka- magánélet.
A kutatás meglepően nagy különbségeket mutat a világ munkaerőpiacáról. Miközben a nyugat-európaiakat gyakran egységes csoportként képzeljük el, az egyes országok jelentős eltéréseket mutatnak a tekintetben, mennyire hajlandók külföldre menni munkát vállalni az emberek. Nagy-Britanniában és Németországban is csak a megkérdezettek 44 százaléka mondja, hogy hajlandó külföldön elhelyezkedni. Ez kevesebb, mint a fele annak az aránynak, ami a hollandok külföldi munkavállalási hajlandóságát írja le, és jelentősen elmarad a svájciaké mögött is.
A foglalkozás, a szakma nagyon erősen befolyásolja a mobilitást. A mérnöki és műszaki pályán dolgozók nagyobb valószínűséggel vesznek fontolóra egy külföldi állást. A legkevésbé azok mutatnak költözési hajlandóságot, akik az erősebben szabályozott területeken dolgoznak, pl. szociális munkások, vagy az egészségügyben dolgozók.
Azok, akik majd külföldön vállalnak munkát, tulajdonképpen nem országokban, hanem városokban gondolkodnak, első helyre téve Londont, amit New York és Párizst követ. „A világ munkaerőpiacán tapasztalható növekvő mobilitásnak és a dolgozók preferenciáiban megfigyelhető elmozdulásoknak komoly következményei vannak” – mondja Carsten von der Linden, a The Boston Consulting Group főigazgatója és a beszámoló társszerzője. „Ha a kormányzati döntéshozók és a multinacionális vállalatok HR-vezetői nem veszik észre, hogy mi megy végbe, akkor egy nap könnyen arra ébredhetnek, hogy a legtehetségesebb dolgozóik kivándorolnak, és nem is térnek haza. Sokkal jobban jár, aki ennek az egyenletnek a másik oldalán van” – tette hozzá.
