Mindez rávilágít a hazai gazdaságpolitika hibájára: az agyontámogatott járműipari fejlesztések az egyszerű, bérmunka jellegű tevékenységeket hozzák hazánkba, amelyek konzerválják az alacsony bérszínvonalat (és azt is egyre inkább bevándorlók kapják). Erre az MNB nemrég megjelent tanulmánya is rávilágít.

Eközben a túladóztatott ágazatokban rontja a versenyképességet a túlzott elvonás, mivel a beruházási források csökkennek. Illetve a szolgáltatások drágábbá válnak a hazai szereplők számára, mint a versenytársainknál (bankolási költségek, telekommunikációs kiadások), ami az ő versenyképességüket is rontja.

Különösen szomorú a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy 2010 óta jelentős EU források segítették a magyar gazdaságot a felzárkózásban (2010 és 2021 között éves átlagban a magyar GDP 3,6 százalék-ának megfelelő nettó forrás érkezett hazánkba).

A termelékenység növelésének eszközei jól ismertek: az oktatás (beleértve a továbbképzést is), az egészségügy, a kultúra, a szociális szféra mellett a termelő/szolgáltató infrastruktúra (pl. telekommunikáció) fejlesztése lenne a követendő irány.

Nem kétséges, hogy a humán infrastruktúra fejlesztése fajlagosan a legolcsóbb és leghamarabb jelentkeznek az eredményei is, ugyanakkor a gazdaságpolitika továbbra is az extenzív növekedésben látja a kiutat (akkumulátorgyártás erőltetése, amelyhez vendégmunkásokat hozna be). Habár ez rövid távon erőteljesen képes növelni a GDP-t a GKI szerint, tovagyűrűző hatása kicsi (ez a korábbi gumiabroncs gyártás felfuttatása kapcsán már kiderült). Ez viszont konzerválja a hazai jövedelmi szinteket, ezért az életszínvonal jelentős javulása sem várható hosszabb távon.