Egykor a matyó társadalom elvárta, hogy mire egy lányt kiházasítanak, meglegyen a tulipános ládájában öt rend hétköznapi és öt rend ünnepi ruha. A XIX. század végén megszokott volt, hogy egy család akár 8 gyermeket is vállalt, ezért nem meglepő, hogy a szülők szinte teljes vagyonukat erre a kötelezettségre áldozták. Minél gazdagabban díszítettek egy ruhát, a tulajdonosát annál gazdagabbnak tartották. Mindezt azokban az időkben, amikor egy átlagos ház csupán három helyiségből állott: kamrából, konyhából és tisztaszobából. A férfiak kinn a csűrben aludtak, a menyek pedig a kamrában. Csak a gazdasszony hajthatta álomra a fejét a szobában.
Egy férfi ünnepi viseletéhez tartozott a bő gatya, a surc (kötény), a lobogóing és a kalap. Az ingujj körmérete a csuklónál akár a 150 centimétert is elérhette. A legények ezt jól kihasználták, ha verekedésre kényszerültek: a gazdagon hímzett ruhadarabon a minták meglehetősen kemények voltak, pláne, ha az inget be is vizezték. Hogy a csinos ing ne lógjon a levesbe, étkezésnél egyszerűen hátracsapták. Ma már kevesen vásárolnak ilyen viseletet, ugyanis csak a kötény ára 60 ezer forint. Az ugyancsak drága asztalterítők jobban fogynak, hiszen azok állandó díszei lehetnek egy modernen berendezett lakásban is. A népművészek egyébként már a múlt században is alkalmazkodtak a piaci elvárásokhoz: megrendelésre bármilyen színváltozatban elkészítették a hímzett terítőket és felöltőket. A hagyományos matyó színösszeállításban a bordó és piros szín dominált, de ha egy vásárló azt igényelte, akár citromsárgán vagy lilán pompázó hímzést is kérhetett.
Lukácsné Lengyel Erzsébet hímzőművész lapunknak elmondta: manapság már nem minden anyag szerezhető be, amelyet egykor a mesterek használtak, ezért azokat helyettesíteni kell. Ez nem feltétlenül probléma, hiszen régen is természetes, bár a mainál lassabb jelenség volt a divat fejlődése, mint ahogy a felhasznált anyagok változása is.
„Ma a szoknyákat kartonanyagból készítjük, de a minták ugyanazok maradtak, mint 100-150 évvel ezelőtt. Régen csak a hétköznapi viseletet varrták kartonból, az ünnepélyesebb ruhákat többek között brokátselyemből vagy gyapjúból. Gyapjú ma is kapható, csak már nagyon drágán” – mondta a szakértő a Piac&Profitnak.
Egykor csillogó gyöngyöket és fémes hatású díszítéseket is varrtak az öltözetekre, melyek jelentős költséggel jártak. Az anyagot a felvidéki szlovákoktól vásárolták, akik a kereslet-kínálat törvényét kihasználva jelentősen srófoltak az árakon. Innen származik a ma is gyakran hallható mondás: „Hadd korogjon, csak ragyogjon.” Ez olyan mértékű társadalmi problémát okozott, hogy a végén az egyház lépett közbe: 1925-ben megrendezték a híres ragyogóégetést: a templom előtt mindenkinek le kellett ezeket szednie, és a máglyára kellett dobnia. Aki erre nem volt hajlandó, nem engedték be a misére. Erre emlékeznek ma a népi hímzők és ruhavarrók, hogy már szigorúan ragyogó nélküli ruhákat készítenek. Természetesen a méregdrága díszek helyét is kitöltik, rendszerint hímzéssel.
K.
