„Kedves Ndugu!” – körmöli a levélpapírra Jack Nicholson, amint ömlő könnyeivel küszködik a Schmidt története (2002) című film végén. A biztosítási cég éppen visszavonult, mellőzöttségtől keserű alelnöke ugyanis rádöbbent, hogy az afrikai gyerek anyagi támogatása az egyetlen nemes cselekedete, amely túlmutat személyes haszontalanság-érzetén és nyugdíjas élete kisszerűségén.

Ilyen érzések nélkül is érezhetünk késztetést arra, hogy valakit segítsünk a világ túlsó felén, és viszonylag szolid összeggel is lehetünk sorsokat szövő Párkák, akár anélkül, hogy valaha találkoznánk a kiskorúval, akinek pályafutását segítjük. Tulajdonképpen tradicionális tehetséggondozásról van szó: a másképp elkallódó, alulprivilegizált gyerekek iskoláztatási költségeinek fedezéséről. „Amennyi pénzt küldeni tudok, csak csepp a tengerben. Néha elgondolkodom, segít-e ez egyáltalán?” – mondja az A Small Act című dokumentumfilmben Hilde, egy idős stockholmi asszony. Támogatása kedvezményezettjének keresztneve történetesen ugyanaz, mint a Nicholson-filmben az adoptált fiúé. Chris Ndugu Mburu egy sárviskóba született Kenyában. Elektromos áram híján mécses fénye mellett olvasta tankönyvét, ha éppen volt pénzük olajra. Hiába tűnt ki, mint a környék legjobb tanulója, ha családja nem tudott fizetni az oktatásért, őt is hosszú időre kidobták az iskolából, mint bárki mást. A tandíjrendszert ellensúlyozza a szerény lakótelepi lakásban élő svéd hölgy támogatása. A skandináv ország tanárai és diákjai egyaránt feliratkoztak az adakozók listájára a 70-es években. Mivel a tanulás a Nairobi Egyetemen már nem került pénzbe, a havi 15 dollár a legkritikusabb időszakon segítette át az afrikai nebulókat. Chris Ndugu aztán Fullbright ösztöndíjjal elvégezte a Harvardot, s ma az ENSZ emberi jogi szervezetének ügyvédje Genfben.

Szülőfalujába vissza-visszalátogatva látja az iskolából kimaradt egykori osztálytársait. Szülővé váltak, mielőtt betöltötték volna 18. évüket, képtelenek eltartani magukat és csemetéiket, pláne befejezni félbehagyott tanulmányaikat. Kénytelenek voltak az agrárszektorban elhelyezkedni, a földeken robotolni éhbérért. Generációról generációra ismétlődik így a nyomorgás ördögi köre.

Chris sosem találkozott svéd szponzorával, akiről azt hitte, milliomos. Amikor 2003-ban Hildéről nevezte el hasonló tandíjalapítványát, elhatározta, utánajár, ki is mentette meg az életét. A svéd követségen keresztül megtalálta a – nagy meglepetésére – dollármilliókkal nem rendelkező kisnyugdíjast, elhozatta Kenyába, ahol ünnepséget tartottak a tiszteletére, és népviseletben a helyi törzs tagjává avatták.

A svéd néni nemcsak kamerabarát, aranyos figura, hanem filmre illő, „hálás” téma is. Német zsidóként, holokauszt-túlélőként ő maga is úgyszólván ajándékba kapta életét, amikor Svédország befogadta. Az egyezés már csak hab a tortán: Chris etnikai tisztogatásokkal és egyéb emberiség elleni bűnökkel foglalkozik Genfben az ENSZ-nél.

A Hilde Back Education Fund – az amerikai támogatásokat begyűjtő Creation Visions Foundationnel karöltve – ma hasonló sorsú, a 3 napos írásbeli képességfelmérő teszten magas pontszámot elérő gyerekek felső tagozatos képzését támogatja, amelynek költsége havonta 55 dollár. Egy összegben is befizethető az évi 650 dollár (147 510 forint) tandíj, vagy akár a teljes négy tanév – ez 590 ezer forintba kerül.

A tudás vagy annak hiánya egész népek sorsát befolyásolja: Chris az ENSZ békefenntartó erőinek kötelékében közvetlenül megtapasztalhatta, Afrika iskolázatlan tömegeiben milyen hatékony táptalajra tud lelni egy-egy demagóg diktátor a népirtásra uszító propagandájával. Az ilyen politikusok éppen a tanulatlan néprétegek tagjaiból faragnak vérengző gerillákat.

Az A Small Act nemcsak józan látlelet Afrika bajairól és szívmelengető (valós) történet egy találkozásról. A film egyben bizonyítéka annak, hogy viszonylag szerény anyagi eszközökkel is nagy változásokat lehet indukálni a világban. Egy apró jócselekedetnek, csekély adománynak óriási kihatása lehet.

Kriston L.