Bródy Sándor hetvenhét éves unokáját elképzelni sem lehetne szivar nélkül. A régimódi úriember aurája veszi körül, valahogy úgy, ahogy a szivar illata belengi irodáját. Egy letűnt kor, a békebeli századforduló etikettjéhez tartja magát a Young and Rubicam egykori első embere, a Reklám Világszövetség volt elnöke. Alexander Brody figyelmes és udvarias viselkedése ugyan jól kitalált szerepkör, de szívből jövőnek tűnik.

■ Diplomatának készült. Hogyan kötött ki a reklámszakmában?

- Amikor egyetemre mentem Princetonba, akkor kezdődött a mccarthyzmus: a szenátor úr kitalálta, hogy mindenki, aki a világnak ebből a feléből jön, csakis kommunista lehet. Apám barátai lebeszéltek a diplomatakarrierről, mondván, nem fognak érvényesülni hagyni.

■ De az ön generációjából a lengyel Zbigniew Brzezinski jól boldogult...

- Lehetséges, hogy nem láttam volna kárát a magyar származásomnak. Jó eredménnyel tettem le a külügyi szolgálatra vonatkozó vizsgát, tehát minden esélyem megvolt. De egyik egyetemi klubtársam, akinek apja a Benton and Bowles reklámügynökség elnöke volt, azt mondta: „Jól beválnál a reklámszakmában, mert téged minden érdekel, és szeretsz emberekkel dolgozni. Menj be a papához, és kapsz tőle állást." Nem vagyok a protekció híve. Másik céghez szegődtem. Ahol harmincnégy évet töltöttem el.

■ Öt kirendeltséggel rendelkezett a vállalat, amikor elkezdte a pályafutását, és százhetven irodája volt, amikor visszavonult. Mennyit dolgozott naponta, hogy hajtsa a terjeszkedést?

- Soha nem adtam össze. Reggel nyolctól délután hatig vagy hétig dolgoztam, utána jöttek a vacsorák, fogadások. De röpült az idő. Az ember csak akkor számolja az órákat, amikor nem boldog.

■ Szokta mondogatni, hogy kevés tudással ért el sikereket. Gyakran érezte ezt?

- Mindennap. Arra törekedtem, hogy az összes munkafázisról tudjak egy kicsit. Nem próbáltam úgy tenni, mintha vezetnék. Engem követtek. Ami teljesen más dolog. Erősségem volt, hogy a legjobbakat alkalmaztam, megbíztam bennük, és tettem róla, hogy méltó elismerésben részesüljenek. Legalább hétszer vettem részt Cannes-ban és Velencében reklámfilmfesztiválokon, de soha nem én mentem föl a színpadra átvenni a díjat, hanem az, akit az megilletett.

■ Nem alakult ki önben belső konfliktus, amikor számon kellett kérnie feladatokat az alkalmazottain? Merthogy így kibillen a joviális attitűdjéből.

- Ezt meg kell tanulni. A tekintély olyasmi, amit nem lehet megparancsolni. Ha úgy nézek egy beosztottamra, hogy nem helyeslem, amit csinál, az sokkal erősebben csapódik le benne, mint ha elkezdenék vele ordibálni. Ha valamilyen megoldás nem tetszett, addig küldtem vissza, míg elő nem álltak a megfelelő verzióval. Nem diktáltam én le, mit akarok látni. A kreatív szakmákban nem csak egy megoldás létezik, bármilyen feladatról legyen szó. Annak esélye, hogy másoknak jobb ötletük van, mint nekem, igen nagy. Amikor oktattam, megkértem a hallgatókat, rajzoljanak egy japanese beetle-t. Tízből kilenc lerajzolta a bogarat, a tizedik viszont egy zenész beatle-t ázsiai ferde szemmel!

■ Könyveiben színesen adomázik arról, hogyan ugratták egymást a reklámiparban dolgozók. Egy multinál ma ez elképzelhetetlen lenne.

- Sokkal megengedőbb világ volt, ez kétségtelen.

■ Karrierje végén érzékelte már azt, hogy megváltozott a korszellem, és sokkal keményebb vállalati kultúra lépett érvénybe?

- Igen, és ez a reklámszakmában annak volt köszönhető, hogy a Ted Bates Worldwide rekordösszegért kelt el. Az ügyfelek azt gondolták: „De hát ez az én pénzem!" Mert az ő megbízásaikból keletkezett a cég értéke. Ezután megdőlt a tizenöt százalékos szabály, az ügynökségek alkudozni kezdtek, tíz és öt százalékért is vállaltak munkákat. Megnőtt a teljesítménykényszer.

■ Ön szerint merre halad a reklámipar?

- Nem úgy fejlődik, ahogy kellene. Régen több művészet volt a reklámban, mint tudomány. Ma fordítva áll a helyzet. Kevés ügynökség áll elő meglepő és mulatságos megoldásokkal úgy, hogy közben a termék is jól beazonosítható. Nem működik az sem, hogy a terméket gyártó cég vezetőjét szólaltatják meg. A lefizetett álfogyasztók szerepeltetését sem szívlelem.

■ Felbontotta a Ferreróval kötött szerződést, mert az ügyfél udvariatlanul viselkedett az ön embereivel. „Gazdag klienseket bármikor kaphatok, de jó munkatársakat nem", indokolta döntését. Hogyan kelt híre ennek?

- Úgy, hogy lenyilatkoztam a Spiegel német hetilapnak. Ez a kijelentés aztán úgy hozta hozzám a legjobb embereket, hogy azt maga el nem tudja képzelni. De a klienseket is! Ügyfél és ügynökség között mindig lesz huzavona a díjszabás miatt. De ha előre megmondom neki, hogy mi a működési filozófiánk, és erről elviekben sem tudunk egyetérteni, akkor nincs értelme együtt dolgozni.

■ Ma a részvényesek és az igazgatótanácsok aligha engednek ilyen szelektálást.

- A Young and Rubicam akkoriban teljes egészében a dolgozók kezében volt. Én voltam a második vagy harmadik legnagyobb részvényes. Mindig a cégeladás ellen szavaztam. Tudtam, a jó munkaerőt azzal lehet megnyerni, ha perspektívát kínálunk neki: lehetőséget, hogy részesedést szerezzen.

■ Mit gondol a reklámszakma etikájáról, hogy felesleges dolgokra kelt igényeket, és a túlfogyasztás gerjesztésével a gazdasági válsághoz is hozzájárult?

- Azért legyünk igazságosak: az ember önszántából vásárol, nem kényszerítik rá. A válság pedig alapvetően arról szólt, hogy a bankok túl sok hitelt adtak házvásárlásra olyan embereknek, akiknek nem lett volna szabad. Őszintén mondhatom, sosem tettem olyasmit, ami ellentétben állt az erkölcsi normáimmal. Cigarettát is csak azért hirdettünk, mert akkor még nem ismertük pontosan az egészségre gyakorolt hatását. Úgy gondolom, minden ország olyan reklámot és olyan politikát kap, amilyet megérdemel. Nem hiszem, hogy a reklámipar normái rosszabbak lennének az emberekénél. Persze nekem az általános normákkal is bajaim vannak. Az erkölcsi erjedés az Egyesült Államokban szerintem ott kezdődött, hogy Nixon hazudott.

■ Miért lett tizenegy éve ismét lakással rendelkező pesti polgár, még ha részidőben is?

- Imádott nagybátyám, Hunyady Sándor kiadatlan írásait kívántam közzétenni. Feleségem a minap azt mondta: csak öt és fél éve vagyunk házasok, mert oly sok időt töltöttem távol tőle. Neki is van egy gyermeke, ezért nem tud velem utazni.

■ Nemzetközi élettapasztalattal a háta mögött, milyennek találja a magyarok mentalitását?

- Nagyon magyarnak érzem magam, de annyira másként gondolkozom, mint az itteni emberek! A hangnem, ahogyan beszélnek egymással, finoman szólva nem megfelelő. Sokan vannak, akik úgy érzik, mindent jobban tudnak. És ítélkeznek. Én ezt nem teszem. Ezért tudok még mindig hazajönni. Ítélkezésre csak a jóistennek van joga. Az irigykedést sem értettem soha. Barátaim könyve címmel hamarosan új kötetem jelenik meg. Hatvanhét barátom szerepel bele. Más a hitük, más a gondolkodásmódjuk, de a mércéjük ugyanolyan magas. És szót tudnak érteni egymással. Remélem, idehaza végre mások is megtanulják ennek a művészetét. Mindig csak akkor vagyunk képesek rá, ha veszélyeztetve érezzük magunkat valami külső erőtől. Szeretném, ha nemzetem olyan lenne, mint amilyennek elképzeli magát. Büszke és hősies, nem nagyszájú, amikor nyer, és mást okol, amikor veszít.

■ A rossz szokásokat és habitust a fiatalokban is megfigyelte?

- Három generáció nőtt fel a szemem előtt. Mindig mást láttam megcsillanni bennük, de végül mind ugyanolyanok lettek, mint a szüleik.

■ Megesik olykor, hogy bal lábbal kel föl, és híre-hamva sincs az önre jellemző nyitottságnak?

- Részben cukorbetegségem folytán, részben a koromból adódóan vannak olyan napok, amikor nyugtalanabb vagyok. Ilyenkor mindig elkezdek röhögni magamon.

■ Hogyan tapasztalta meg a különböző évtizedek társadalmi folyamatait és a korszellem változását?

- Ezen nem gondolkoztam. Volt egy gyerekkori barátnőm, akivel kamaszként beutaztam egész Európát, minden éjjel egy szobában aludtunk, de hozzá nem nyúltam. Mert tudtam, ha megteszem, akkor el kell vennem feleségül. Ami képtelenség volt, mert akkoriban szegény voltam. Később változtak a szokások. Úgy hiszem, amire engem tanítottak, az nem hibás. Persze lehet, hogy két lábon járó anakronizmus vagyok. Nem zavar. A divatirányzatok jönnek-mennek, de vannak örök értékek. És a szeretet ilyen. Nem változtam a korral. Úgy tudok csodálkozni és örülni, mint egy gyerek. Mert belül megmaradtam annak.

■ A hazai emberi viszonyok láttán nem fordul meg néha a fejében, hogy jobban járna, ha Hawaii-on maradna?

- Mindennap megfordul a fejemben. Nagyon lehangoltak a választási csatározások. Mégsem róhatom meg a hazámat érte, mert az egész világon eluralkodott az ellenségeskedés. Viselkedésem nem szabom másokéhoz. Idealista vagyok, és vallom, hogy az emberszeretet olyasmi, amit mások is megéreznek, ha megvan benned. A világot nem tudom megváltoztatni. De kis részeit, a magam környezetét talán igen.