A jóléti társadalmakban valóságos népbetegség a depresszió. 1990-ben 416, 2013-ban már 615 millió ember szenvedett depressziótól a világban. A fejlett országokban minden 2000 lakosra jut egy ilyen személy. A kezeletlen depresszió évi 1000 milliárd dollár veszteséget okoz világszerte. Ha növelnék az ellátást, az csak 147 milliárd dollárba kerülne 2030-ig, de így öt százalékkal lenne növelhető a globális munkaerő termelékenysége, aminek révén 399 milliárd dollárral nőhetne a globális GDP. Minden egyes mentális egészségre fordított dollár négydollárnyi hasznot hozhatna.

Kép: Fotolia

Kritikusai leginkább azt utálják a GDP-ben, hogy a legfontosabb dolog hiányzik belőle: az emberi élet értéke. „A nemzeti össztermékünk a légszennyezést, a cigarettareklámot és a vérontáshoz száguldó mentőautókat is számolja, akárcsak az erdők pusztítását, miközben nem veszi figyelembe a gyermekeink egészségét, oktatásuk minőségét és a gyerekjáték örömét” – mondta az 1968-as elnökválasztási kampányában Robert F. Kennedy. A boldogságot csökkentő szituációk – a hitelből felfújt ingatlanpiaci lufi, a túl drága egészségügy – is növelik a GDP-t.

A vásárlói elégedettséget és a fogyasztói bizalmat régóta mérik, a befektetési kedv is kimutatható. Ezek mind immateriális tényezők, akárcsak a boldogság. Az „evolúció aranymércéjének” is becézett boldogság kifejezést a közgazdászok sokáig kínosan kerülték, és inkább a hasznosságot használták helyette. Ma már azonban az üzleti döntéshozóknak sem kell bizonygatni, hogy a boldog munkavállaló produktívabb, kezdeményezőbb, ötletesebb és invenciózusabb.

A tudósok nem tudják megállapítani, hogy a magasabb fizetéstől vagy egy boldogabb országba költözéstől él-e hosszabb életet valaki. A pénz nem hosszabbítja meg egyetlen nappal sem az ember életét, az a döntéseinktől függ. Az epidemológusok és a közgazdászok mégis egyre határozottabban állítják, a növekvő vagyoni különbségek növelik a különbséget az átlagéletkorban.

Valószínűleg arról van szó, hogy a gazdag országokban a magasabb életszínvonal elősegíti az egészséges és lelkileg harmonikus életet: jobb az egészségügyi ellátás, tisztább a természeti környezet, színvonalasabb az oktatás. A javakból pedig a szegényebb családok is profitálnak.

A pénz boldogít?

„A boldogság és a jövedelem kapcsolatát sokat vizsgálták már, a fogyasztás és boldogság hatását azonban még nem” – véli Elizabeth W. Dunn, a University of British Columbia professzora.

Már a ’70-es években kimutatták, hogy az alapvető igények kielégítése után a pénz már nem növeli a boldogságérzetet. Ezt nevezik Easterlin-paradoxonnak. 2008-ban viszont Betsey Stevenson és Justin Wolfers bebizonyította, hogy a gazdagabb nemzetek polgárai között több a boldog ember, mint a szegényebb országokban. Tehát valamiképpen igaz, hogy a nagyobb vagyon boldogabbá tesz.

Ezt igazolta a svájci UBS bank felmérése is, melyet vagyonos ügyfelei körében végzett: az egy-kétmillió dollár közötti vagyonnal bírók 73 százaléka, a kettő-ötmillióval rendelkezők 78 százaléka, az ötmilliónál többet birtoklók 85 százaléka állította, hogy „nagyon elégedett” az életével. Az viszont nem igaz, hogy az anyagi gondokkal küszködő művész boldogabb lenne, ha sok pénzért egy alapkezelőnél dolgozna.

A legújabb kutatások az „érzelmi hatékonyságot vizsgálják: adott összegből hogyan nyerhetünk maximális boldogságérzetet. A legkevésbé hatékony boldogságteremtő eszközök közé tartozik a hajó, az autó vagy a drága esküvő – állítja felméréseire alapozva dr. Geoffrey Miller evolúciós pszichológus. A társas élmények azok, amelyek a tárgyak felhalmozásánál tovább tartó boldogságérzetet generálnak. A tárgyak közül pedig a szabadidős tevékenységekhez kapcsolódók – golfkészlet, horgászbot – adják a legmagasabb boldogságrátát. Mert a szabadidős tevékenységek interakcióba vonják az egyént más emberekkel, és ettől kevésbé érzi magát magányosnak.

Önértékelés

Néhány éve a Cambridge-i Egyetem 23 európai országban kérdezte az embereket a hangulatukról, az emberi kapcsolataikról és arról, vajon olyasmit csinálnak-e, aminek van értelme. Dániában és Svájcban a lakosság 25 százaléka pozitívan ítélte meg a helyzetét, az utolsók között végzett Franciaország, Magyarország, Portugália és Oroszország.

Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) úgy méri az emberek boldogságát, hogy megkérdezi, „mindent összevetve elégedett-e az életével”? A régiós összesítést itt is jócskán lehúzza a magyarok elégedetlensége, de más volt szocialista országban a válaszolók 54 százaléka igennel felelt.

Vajon mérvadó-e a saját bevallás alapján mért boldogságszint? Lehet, hogy a rosszul beidegződött, hagyományos gondolatminták miatt a magyar válaszadók boldogtalanabbnak tartják magukat, mint amilyenek valójában? Az emberek körülbelül 70 százaléka a pillanatnyi hangulata alapján válaszol – mutat rá Martin Seligman, a pozitív pszichológia egyik hangadója.

Az egyén boldogsága a társadalom szövetéből, a gazdaság állapotából vagy a kulturális korszellemből és társadalmi morálból nem kiragadható. A társadalom boldogsága ezért számít a szociológusok és a szociálpszichológusok szent Gráljának. Az OECD országok boldogságkvóciensét a lakosságnak a lakhatással, jövedelemmel, munkahellyel, társadalmi kapcsolatokkal, az oktatással, a környezetvédelemmel, kormányzással, egészségüggyel, közbiztonsággal és a munka–magánélet egyensúlyával kapcsolatban érzett elégedettsége határozza meg. A nemzetek jól-létét vizsgáló szakemberek elmozdultak a „biomarkerek” felé is: nagyobb figyelmet tulajdonítanak élettani jeleknek, például a vérnyomásnak, pulzusnak, elhízásnak.

A jól-léttel kapcsolatban a társadalmi tőke vagy a bizalom is felmerül. Ezek erősíthetők és sorvaszthatók. Mi van, ha a kormány olyan programokra költ, amelyek nem tesznek minket boldogabbá, nem segítik a jól-létünket? A boldogság számosításának az lenne a haszna a világon mindenütt, hogy pontosan ezt tegye láthatóvá, s ennek tükrében változtassanak a kormányok a programjaikon. A polgár javára.