A Bálványosi Nyári Szabadegyetem keretében idén újfent elhangzó miniszterelnöki beszéd során ismételten beigazolódott, hogy a populizmus nem megoldja a fejlett ország-csoport krízisét, hanem alkalmatlan álmegoldásaival, költséges médiagépezetével, leegyszerűsítő magyarázataival még akár tovább is mélyíti azt.  Orbán mentségére váljék, az őszinte közéleti beszédnek híján van csaknem mindegyik politikai elit az északi féltekén; e műfaj vélhetőleg világszerte egyidejűleg halt ki a formátumos államférfiak utolsó nagy generációjával együtt valamikor az ezredforduló tájékán.

Az idei Orbán-beszédből teljességgel hiányzott a külpolitikai tisztánlátás igénye, holott a nagy lelkesedéssel előadott szófolyam döntő részében elsődlegesen mégiscsak a geopolitikáról esett szó. E meghatározó hiátus okán a szónoklat a kormánypárti közönség lelkesítését elérhette ugyan, de korszakos jelentőségűnek – kiérlelt gondolatok híján – még a legnagyobb jóindulattal se volna minősíthető. Vegyük sorra, miként volna körvonalazható azon megatrendek köre, melyekről illett volna szót ejtenie hazánk másfél évtizede szakadatlanul regnáló – az elitellenes formációk nemzetközi főideológusi pózában tetszelgő – kormányfőjének.

Az önnön emberöltőnyi krízise ellenére még napjainkban is a Föld legjelentősebb nemzeti össztermékével rendelkező nagyhatalom élén álló elnök (Donald Trump) a magyar kormányzat tájékoztatása szerint a hazai ország-vezetés természetes szövetségese, ekként elmúlt félévnyi tevékenysége láthatóan nem támadható még egy – a közlő szándékai szerinti – igazságbeszéd keretében se, ami ellenszenves ugyan, de némi belátással mégiscsak érthető. A beszéd ennek megfelelően nemes egyszerűséggel átsiklik a minden tekintetben koncepcióhiányos amerikai kormányzat alapvető működési defektusainak mindegyikén. Ide sorolandó a kiadáscsökkentési ígérettel szemben az előttünk álló ciklus egészére 7 százalékos szintűre prognosztizált (tavaly 6,4 százalékos) amerikai költségvetési hiánymutató, a kampányígéretek ellenére továbbra is növekvő államadósság-szintet tartalmazó amerikai büdzsé, az ötletszerű (többször visszavont, majd utóbb sorra újraszabályozott) vámpolitikai „koncepció”, valamint a fegyverkezési versenynek az ellenzéki időkben tett vállalások ellentétben foganatosított újbóli felgyorsítása. Az újonnan berendezkedő amerikai adminisztrációból az elmúlt hónapokban gyorsan távoztak az eladósodást mérsékelni szándékozó, többnyire a leginnovatívabb gazdasági szegmensekben működő szereplők (akik közül a legismertebb a kezdetben miniszteri hatásköröket élvező Elon Musk volt).

Kevéssé ismert tény, ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni: a Trump által felvállalt – minden eddigi republikánus adminisztráció során képviselt – radikális adócsökkentési közpolitika következtében az idén júniusban közzétett vonatkozó adatok tanúsága szerint immár 36.200 milliárd dollárra (!) rúgó államadósság-tömeg utáni évenkénti adósságszolgálati teher (a magas államháztartási hiánymutatónak betudhatóan dráguló adósság-refinanszírozási költség okán) a jelenlegi évi 1000 milliárd dollárról 2034-re várhatóan évi 1900 milliárd dollárra (!) duzzad. A GDP-arányos államadósság a jelenlegi 124 százalékos szintről 2034-re 130 százalékköré fokozódik, majd 2055-re 156 százalékra emelkedik az előrejelzések szerint. Az egy főre vetített államadósság az USA területén élő csecsemőket és aggastyánokat egyaránt számba véve jelenleg 104.500 dollár, azaz háztartásonként 266.275 USD. Az államadósság-növekedés vészes trendjére világít rá azon mutató, melynek értelmében tavaly másodpercenként (!) 74.401 dollárral emelkedett az USA államadóssága (ami 4,5 millió USD percenként).

A Trump-kampány tévesen a vámokat helyezte az egykor szabad világként nevesített tömböt máig többé-kevésbé vezető „világhatalom” átszervezésének centrumába, holott még az új vezetés által gigantikusan megemelt vámszint állandósulása esetén is legfeljebb az évi 4900 milliárd dollárra tehető amerikai államháztartási bevételi főösszegen belül mindössze 140-290 milliárd USD származik majd vámokból esztendőnként. Eközben Trump – éppúgy, mint bármely republikánus elődje – látványosan csökkentette a nagyvállalati szféra és a felső társadalmi rétegek adóterhelését, hiszen a nagy port kavaró vámemelésekkel egyidejűleg csendben évi 740 milliárd dollárral csökkentette a jómódúak jövedelemadóját.

Mindeközben a roncstársadalmat egészségügyi vonatkozásban térítésmenteden ellátó Medicaid–rendszer forrásait évi 800 milliárd dollárral kurtította meg az új adminisztráció, valamint a belföldön igénybe vehető élelmiszer-segélyalap forrásait évi 300 milliárd dollárral zsugorította a kormányzat egy olyan államban, ahol 12 millió állampolgár társadalombiztosítás híján él (nagyjából ugyanők szorulnak az élelmezésük rendszeres dotálására is). Emellett Donald Trump – nyilván az általa hirdetett béketörekvések jegyében – évi 150 milliárd dollárral emelte meg a büdzsé fegyverkezési fejezetét (leginkább az atomarzenál és a hadiflotta további fejlesztése céljából).

Orbán minderről nem beszélhetett, hiszen akkor önmagának mondott volna ellen, ugyanis széles néptömegek előtt vált volna közérthetővé Kárpát-medence szerte, hogy a Trump-adminisztrációt az elnök vezette MAGA-mozgalom kampányígéreteivel ellentétben immár korántsem a globális béketörekvés jellemzi. Ugyanis a kormányzat egésze ismét a Washingtonban beágyazott neokon héják (azaz a hadiipari vertikum jól tartott kijáróinak) befolyása alá került, amely kijelentést alátámasztja a hadiipari költségvetés növelésén túlmenően az Irán ellen végrehajtott – a perzsa állam által nem kiprovokált – amerikai légicsapás-sorozat éppúgy, mint a donbászi konfliktus váratlan elhúzódása.

Tekintettel arra, hogy az Ukrajna területén a (fekete földeknek mondott) termékeny földterületek, a ritka földfémek, valamint a hadiipari szempontból kulcsfontosságú donbászi bánya- és nehézipari vertikum uralásáért egymással állóháborút vívó amerikai és orosz hadigépezet irányítói nem érdekeltek tartós békerendezésben a rendszerváltáskor még lengyelországi fejlettségi szinten lévő – mára azonban a földdel egyenlővé tett – második legkiterjedtebb posztszovjet utódállam esetében, az év elején nagy hanggal bejelentett Orbán-i gazdasági repülőrajtnak is tartósan befellegzett.

A donbászi háború éppúgy, mint anno a koreai vagy még inkább a vietnámi és az első afganisztáni háború, valamint legutóbb az első és a második csecsenföldi konfliktus, az Oroszország nagyhatalmi aspirációit ellehetetleníteni hivatott emberöltőnként rendre bekövetkező sorscsapásszerű hadakozások sorába illeszthető. A formailag többnyire spontán polgárháborúkként, vagy előre nem látható etnikai konfliktusok gyanánt felszínre jutó véres összecsapások közös nevezője a történések éveken át tartó elhúzódása mellett az eseményeknek a valós hadviselő felek államhatárain kívül rekedő izolált jellegében ragadható meg. Az Ukrajnában egymással hadakozó szekularizált-liberális és pravoszláv-posztszovjet blokk kapcsán ritkán hangzik el két sarkalatos tényadat. Egyrészt az USA ugyan kilencszer többet költ évente saját haderejére, mint a még mindig a világ második legjelentősebb hadseregével bíró Oroszország, de ezen költségvetésből számára a világ egészén elterülő támaszponthálózatot szükséges fenntartania, míg Oroszország regionális hatalomként hadikiadásait államhatárai mentén koncentráltan képes felhasználni. Másrészt az USA hitelből zajló fegyverkezése financiális bázisát tekintve immár felettébb korlátos, míg a fosszilis energiahordozókra alapozott, monokultúrás nemzetgazdasággal bíró Oroszország önnön exportbevételei terhére önfinanszírozó módon tart fenn hadigazdaságot külső forrásbevonás kényszere nélkül.

A fentiekből következően Trump egyetlen győzelmi esélye az évente realizált orosz külkereskedelmi többlet megszüntetésében rejlik. Ebből fakadóan hirdette meg a MAGA-mozgalom feje július 14-én a Putyinnak címzett 50 napos határidőt, melynek fegyverszünet megkötése nélküli lejárta esetére vonatkozóan 100 százalékos mérvű ún. másodlagos vámtétel foganatosítását vetítette előre minden olyan állam kivitelét egyoldalúan sújtandó, mely továbbra is hajlandó energiahordozókat importálni Oroszországtól.

A hatásmechanizmusait tekintve már-már afféle torz kopernikuszi fordulatként értelmezhető Trump-i vagdalkozás egy csapásra Orbán politikai pályafutásának végét jelenthetné (hazánknak az orosz irányú energia-behozataltól való egyoldalú függése okán) már amennyiben a bejelentés realizálódna; azonban nem fog. Ugyanis a világgazdaság energiafelhasználása vonatkozásában az orosz beszerzési forrás továbbra is megkerülhetetlen mind a mai napig az Oroszországot sújtó (a donbászi konfliktus kirobbanása óta több hullámban bevezetésre kerülő) nyugati irányú energia-külkereskedelmi embargó ellenére. A 2025 februárjában közzétett vonatkozó adatsorok tanúsága szerint Oroszország továbbra is a legnagyobb kőolajtermelő a Földön (megelőzve Szaúd-Arábiát), és a második legjelentősebb földgázkitermelő (a palatechnológiának hála e téren világelső USA mögé szorulva) a világon. A lebonyolítók számára jól fialó, főként kínai és indiai közvetítéssel realizált módon a nyugati államok sora importál a donbászi háborút meghaladó volumenben energiahordozókat a Putyin vezette agresszor államból (többek között Franciaország).

A donbászi konfliktust megelőző árszintet tartósan meghaladó energia-árszínvonalnak hála Oroszország ez irányú exportbevételei évente 255-337 milliárd USD közöttiek. E pénzügyi mozgástérnek hála a pravoszláv diktatúra külkereskedelmi többlete 120 milliárd USD-re volt tehető 2023-ban és tavaly egyaránt, ami ugyan 61 százalékkal elmarad a 2022-ben realizált csúcsszinttől, de még így is tartósan képes fedezni a háborús vonatkozású kiadásokat az életszínvonal megőrzése és a GDP-arányosan rendkívül kedvező (mindössze 14,9 százalékos mérvű) államadósság-szint fenntartása mellett.

Amennyiben Trump valóban bevezetné a fentebb említett gigantikus mérvű vámot, akkor energiahordozó-hiány alakulna ki a globális energiapiacon, hiszen az OPEC és az USA kellő kitermelési kapacitások híján exportőrként nem volna képes egy csapásra pótolni a kieső mennyiséget, ami törvényszerűen vonná maga után a legutóbb 2022-ben tapasztalt energiaár-robbanás újbóli bekövetkeztét. A termékárakon keresztül a magasabb energia-költségszint beárazása folytán az inflációs ráta ugrásszerű fokozódása is borítékolható volna. Amerika, mint a legnagyobb importőr gazdaság az Ázsiából származó behozatala révén nem tudná mentesíteni nemzetgazdaságát eme globális ársokk hatásai alól (habár veszteségeit némiképp pótolnák az energiaár-robbanásnak betudhatóan növekvő palatechnológiai kitermelési hátterű kőolaj- és földgázbevételei).

Az ellátási láncok összefonódása a globalizációban nem teszi lehetővé az inflációs megatrendek megállítását az országhatároknál, így legnagyobb globális versenytársai romba döntése mellett az USA külgazdasága és belpiaca egyaránt éppúgy egy csapásra összeroppanna, mint Kína, India, vagy Japán termelőipara és tercier szektora.

Putyin mindezt éppúgy tudja a reggelente íróasztalára kerülő jelentésekből, miként Orbán és köre. Emiatt nem észlelhető nagy riadalom az üzleti kapcsolatai révén a KGB-hálózatokhoz több szálon kötődő Trump által nagy hanggal megígért intézkedés okán sem a háborús felek, sem az energiahordozókat máig főként orosz forrásból importáló közép-európai államok (mindenekelőtt Magyarország és Szlovákia) vezetői részéről. Trump hangzatos blöffje nem teremthet békét kellő kényszerítőerő híján, de vélelmezhetően nem is e célból született meg annak alapgondolata, hanem a cselekvés látszatának fenntartása okán, hiszen a Nyugat-Ukrajnában jelentős befektetéseket realizáló amerikai grandfarm-érdekkör mellett Trump másik hatalmi talapzatát jelentő (az Eisenhower tábornok-elnöktől származó elnevezéssel), hadiipari komplexumként nevesített fegyveripari lobbi alapprofiljából adódóan korántsem a béketeremtésben érdekelt. Hanem az USA és Európa villámgyors újrafelfegyverzésében, amit a NATO újonnan elfogadott 5 százalékos GDP-arányú fegyverkezési költségvállalási előírása vitathatatlanul fémjelez. Amivel az USA nyíltan szembehelyezkedett a még Nixon által Moszkvában 1972 májusában ellenjegyzett SALT-I., valamint a Carter révén 1979 júniusában Bécsben elfogadott SALT-II. fegyverkorlátozási egyezmény ratifikálása óta kisebb megszakításokkal (mint például a Reagen-féle csillagháborús program) a donbászi konfliktusig töretlen békefolyamat szellemiségével.

A fegyverkezési verseny első számú vesztesének a fegyverbeszerzés és az energetikai beszerzési források területén egyaránt importfüggő EU ígérkezik (hiszen Oroszország és az USA gazdasága mindkét vonatkozásban egyként önellátó). E két – viszonyukat tekintve kooperáló konkurensnek tűnő – hatalmi tömb érdekei egy irányba mutatnak a globális energetikai piacnak a donbászi háború általi állandó megzavarása terén is, hiszen primer energiaexportőrökként elsődleges érdekükben áll az energiaár-trend magas szinten történő rögzítése (e nélkül a kirívóan magas kitermelési és szállítmányozási költségekkel járó palatechnológia energiaipari alkalmazása amerikai részről eleve nem is volna rentábilis).

Orbán hiába játssza a fenegyereket, az amerikai ukázhoz szolgaian igazodva éppúgy besorjázott a NATO-fősodor égisze alá, mint a tagállamok mindegyike, mikor elfogadta a hágai NATO-csúcson beterjesztett, majd ugyanott rögvest egyöntetűen elfogadott 5 százalékos GDP-arányos fegyverkezési előirányzat tíz éven belüli teljesítésének kötelezettség-vállalását. A nagy bejelentés ígéretére épülő beszéd eme – az előttünk álló emberöltő egészségügyi, oktatási, szociális célú kiadásait lényegében egyidejűleg annuláló – költségvetés-tervezési kötelemről se ejtett szót érdemben.

A hitelből fegyverkező Amerika miközben sikerrel próbált meg a posztszovjet térségben polgárháborút szítani régi-új globális hadászati ellenlábasa gyengítése érdekében, kevéssé veszi észre, hogy saját határain belül is érlelődik egy kvázi-polgárháborús erőtér. Mégpedig a tradicionálisan állig felfegyverkezett amerikai középosztályi háztartások bizonyos közegei körében. A gigantikus amerikai államadósság finanszírozását fegyveripari megrendelések révén részben átvállaló NATO-partnerek szolgaisága mellett látványos a forráshiányos belső gyarmatok deklasszálódó középrétegeinek radikalizálódása. Az USA területén ritkaság számba menő identitásbázissal bíró gazdagabb feltörekvő tagállamok, illetve hagyományosabb kulturális kötelékekkel rendelkező keleti parti térségek (mindenekelőtt: Texas, Kalifornia és New England) válhatnak le egy emberöltőn belül a hatalmi központról az adósságterhektől való mielőbbi szabadulás céljából. Ne feledjük, Kalifornia állam gazdasági összterméke nagyobb, mint Nagy-Britanniáé, Texas állam gazdasága meghaladja Olaszországét, New York és közvetlen vonzáskörzete nagyobb értéket termel évenként, mint Oroszország, így kilépésük az amerikai föderációból alapvetően rendítené meg az USA nagyhatalmi státusát csakúgy, miként a NATO geopolitikai pozícióját. Texas pár éve nyíltan a pénzügyi függetlenedés útjára lépett, amikor az aranyat hivatalos fizetőeszközként kezdte elfogadni a dollár mellett, Kaliforniát önnön gazdasági kapcsolatai pedig döntően Kelet-Ázsia és Óceánia nagyrégióihoz kötik az USA szárazföldi tájegységei helyett, New York élére pedig egy magát demokratikus szocialistának valló (rendszerellenzéki) polgármesterjelölt tűnik a leginkább esélyesnek. Mindez nem éppen a föderáció erősödését jelző tényező együttes.

A világgazdaság forráscentralizáló övezetei erősebbek, mint valaha, ami előre vetíti a további hatalmi átrendeződés valószínűségét egy-két évtizeden belül nem pusztán a nagyhatalmak sorrendjében (ami immár evidens), hanem főként a súlyponti nemzetállamok határain belül. Hiszen a Föld GDP-jének felét a Japán, Dél-Korea és a kelet-kínai tengermellék, emellett (a Baszkfölddel és Katalóniával együttes értelemben vett) Mag-Európa, valamint a New England, a Biblia-övezet és Texas állam – mint amerikai húzótérségek – együttese termeli meg. E transzkontinentális centrumtérséggel szemben az egész BRICS „mindössze” a világgazdaság 40 százalékát adja összességében. A jelek szerint a kiemelkedő gazdagságú centrumtérségek egyre kevésbé lesznek hajlandóak hátukon cipelni a formailag önnön államalakulataik határain belül rekedt (azonban létviszonyaik tekintetében centrumuktól fényévekre lévő) elmaradottabb térségeket és az azok miatt töretlenül kumulálódó államadósság-tömeget. Ami az EU-n belüli kritikus félperifériák (mindenekelőtt az olasz Dél, a mediterrán francia nagytérség és Magyarország), valamint az amerikai redneck-térség korlátozott modernizációs pályájára világít rá.

Az USA területén érlelődő kvázi-polgárháborús helyzet nagyban hasonlít a 19. század utolsó harmadában lezajlott Észak és Dél közti testvérháborúhoz, csak most a szuverenitásukat visszaszerezni igyekvő rentábilis működésű észak-amerikai nagytérségek idézhetik elő belátható időn belül egyazon viszonyokat. Mindenekelőtt New England sikeres városövezete, a hadigazdaság és a petrolkémia-ipar fellegváraként számon tartott, illetve Austin révén technológiai centrummal is bíró Texas és a digitalizációs gazdaság élharcosaként közismert Kalifornia. Emellett konfliktusképző potenciállal bír a vallási alapon izolálódó tömbként elhíresült Biblia-övezet, illetve a két partvidéki sáv közé rekedt redneck-krízisövezet. A mindezen szcenárió láttán a leírtakat túlontúl futurisztikus jellegűként értékelő olvasók ne feledjék, anno a Szovjetunióról se hittük volna, hogy a peresztrojka meghirdetését követően villámgyorsan összeomlik majd mindössze hat év leforgása alatt (elveszítve ’45 utáni területe negyedét, valamint addigi népessége és korabeli GDP-je közel felét).

Az amerikai polgárháború nagy üzlet volt a korabeli pénzvilágnak, hiszen az északiakat a (máig főként családi alapítványi tulajdonlású) Rothschild Bankház londoni, míg a délieket egyazon hitelintézet a párizsi ága finanszírozta. Kapcsolódó érdekesség, hogy az (akár polgárháborúként is felfogható) 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc leverését követően váratlanul Ferenc József által nyugdíjazott – a véres magyarországi megtorlásairól máig nevezetes – Haynau táborszernagy akkortájt egyúttal özvegységre is jutva magánemberként nyugat-európai körutat tett, melynek során Londonba is ellátogatott, ahol a parlament előtt tett üdvözlőbeszédében a bankárcsalád londoni ágát vezető Rothschild báró személyes jó barátjaként mutatta be és méltatta a nyugállományú császári generálist. A magyar nemzettudat szempontjából apró elégtételt jelenthet, hogy akkortájt Haynau egy helybeli sörgyárba is ellátogatott, ahol magyar származású söripari fuvarosok felismerték, és nagyobb diplomáciai bonyodalmat – többek között többszöri jegyzékváltást – okozva rendesen helyben hagyták, majd üldözőbe vették őkelmét.

Fontos megjegyezni mindennek kapcsán, hogy a hazája egykori függetlensége visszaszerzéséért küzdő Kossuth a magyar hadsereg felszerelése céljából sikeres lakossági ezüstgyűjtést szervezett önkéntes alapon, melynek bázisán megteremtette az önálló magyar pénzrendszer (azon belül is a Kossuth-bankók) fedezetét. A magyar szabadságharc fizetőeszköze nem inflálódott el a függetlenségi küzdelem két éve során, amely eredményesség alapvetően ártott az udvarhoz hű seregek felfegyverzését finanszírozó, hagyományosan a Habsburg-ház mögött álló bécsi Rothschild-érdekköröknek. Mindez magyarázatul szolgál Haynau meleg fogadtatására a cityt meghatározó bankház vezetőségének soraiban.

Nem szükséges közgazdasági Nobel-díjasnak lennünk ahhoz, hogy könnyűszerrel beláthassuk: a polgárháború példátlanul nagy üzlet fegyvergyártói és hitelezői oldalról egyaránt tágabb térségünkben éppúgy, mint a szabadság földjén. Ezen összefüggés a 21. században éppúgy helytálló, mint korábban.

A hatalma csúcspontján a brit gazdaságot megfojtandó kontinentális zárlatot hirdető, valamint akkortájt az öreg kontinens pénzrendszerét öt európai metropolisz (Nápoly, Bécs, Frankfurt, Párizs, London) felől vezérelő Rothschild Bankház ellenében a francia Nemzeti Bankot egy (a földrész egészére kiterjedő) önálló monetáris szisztéma kialakítása céljából megalapító Napóleon 1815-ben Waterloo mellett elszenvedett végzetes vereségét követően úgy nyilatkozott: a világtörténelem kimenetelét az eljövendő évszázadokban Amerika és Oroszország küzdelme fogja meghatározni. Nos, tisztánlátása napjainkig bezárólag vitathatatlan. A kontinentális bankrendszert Napóleon (és egyúttal a forradalmi Franciaország) bukása után az uralkodó dinasztiák győztes koalíciójának hála Párizsban újfent trónra emelkedő Bourbon-ház hatalmi restaurációja keretében ismét a London irányából a francia arisztokratákkal együtt Európába visszatérő Rothschild-érdekeltség és a londoni cityn belül ahhoz kapcsolódó érdekkör kezdte dominálni egészen napjainkig bezárólag. A központi hatalmaknak, illetve a majdani tengely-hatalmaknak az egymást követő két világháborúban elszenvedett veresége, valamint a szovjet tömbnek a második világégést követően fél évszázaddal később végbe menő összeomlása után mára egyedül Oroszország izolálja magát több-kevesebb sikerrel a nagyhatalmak sorában az angolszász dominanciájú bankrendszertől, melynek önálló fizetési rendszer híján még a NATO-val szemben kritikus BRICS-államok döntő többsége is részét képezi. A donbászi háború kimenetele, valamint az USA adósságválsága e hitelezési érdekkör jövőjére is meghatározó jellegű kimenetellel bír.