A ’45-ös fordulat után minden államszocialista rezsim látványosan törekedett önnön élsportja (akár a rendelkezésre álló gazdasági erőforrásokat messze meghaladó mérvű) erőn felüli dotálására annak érdekében, hogy a hidegháború során a nyugati táborral szemben egyre drasztikusabb hátrányt felhalmozó KGST-tömb továbbra is egy potenciálisan a kapitalizmussal konkurálni képes szövetség látszatát kelthesse a vasfüggöny mögé rekedt társadalmak előtt éppúgy, miként a nagyvilág egésze számára.
Az államszocialista rezsimek fennállása alatt – legalábbis eme vonatkozásban – mindvégig maximalistának bizonyuló kommunista pártelitek ebbéli törekvése rengeteg egyéni sorstragédiát eredményezett a szovjet megszállási zóna egészén, azonban a szenvedésüket némán tűrő áldozatok magándrámájára senki se fordított kellő figyelmet a korszakban szokványossá váló éremeső emberöltőnyi időszaka során a „béketábor” szürke hétköznapjaiban. Gondoljunk csak a hormonális készítményekkel hozzájárulásuk nélkül doppingolt NDK-beli úszónőknek – berlini fal lebontása után közismertté vált – egészségi és magánéleti tragédiájára.
Fotó: Facebook/Lendvai
A Szovjetunió mellett az NDK és Magyarország vitte a prímet e téren a leglátványosabban. Hazánk ekkortájt vált csaknem máig hatóan sportnemzetté a Budapestre anno olimpiát álmodó Rákosi-klikk döntése folytán, melynek többi között a Népstadiont is köszönheti Budapest népe. A kádárista jólét évtizedeiben a pártvezetés felismerte a sportban rejlő külső országimázs-erősítő és belső közérzet-javító potenciált, így maradéktalanul folytatta az ’56-os forradalom leverése után meghozott moszkvai ukáz szerint háttérbe vont keményvonalasok időszakában lefektetett korábbi sportpolitikai irányvonalat.
A szabadságharc vérbefojtását követően emigrációba kényszerült élvonalbeli sportolók kínzó hiánya miatt a mindaddig sikersportágként számon tartott labdarúgás a nemzeti válogatott szintjén egyre gyengébben muzsikált a Kádár-éra fénykorára (habár az idehaza töretlenül legnépszerűbbnek bizonyuló sportág klubcsapat-szinten még komoly nemzetközi eredményeket volt képes produkálni továbbra is). Az EB, VB és olimpiai érmeket egyre kevésbé a legnagyobb követőtáborral bíró látványsportágak hozták egy idő után, aminek nem tulajdonított különösebb jelentőséget a hazai pártvezetés. A magyarországi eredményességet leginkább a világtabellán elért mindenkori helyezésünk tükrözte a négyévenkénti megmérettetések során. Alapvetően ettől függött a hiánygazdaság állandósult forráshiánya közepett egymással konkuráló sportágak addig kiemelt állami támogatásának fenntartása, vagy a dotáció esetleges részbeni elvétele, illetve a sportág működtetésében részt vevő szereplők egyénenkénti és kollektív premizálása, lakásjuttatása, általános megbecsültsége. Egy-egy sportág aktuális respektje csaknem azonnal lemérhető volt empirikus úton a frissen kiállított útlevélengedélyek számán, a nyugati irányba realizálható sportcélú, családi, egyéni utazási lehetőségekhez való hozzáférés-volumen aktuális alakulásán, a külhonban deviza ellenében a sportvilágban járatos körök által jó érzékkel felvásárolt nyugati élvezeti cikkek oda hazai csencselésének hallgatólagos jóváhagyásában. Ne feledjük, a nép túlnyomó részének még útlevele se lehetett akkortájt, és a későbbi konszolidáció évtizedeiben is legfeljebb háromévente léphették át nyugati irányban hazánk határát a középosztály szerencsés sarjai.
Ennek folytán felettébb nagy kegy volt a nyugati utazást lehetővé tevő kék útlevél megléte, azonban amennyiben valakit egy-egy odafentről érkező hivatali füles folytán váratlanul megcsíptek Hegyeshalomnál, vagy Ferihegyen a korábban programozottan felszínes vámellenőrzés során, azonnal tudni lehetett, hogy odafent valahol valakik levették róla és sportágáról óvó kezüket. A rendszer érthetően üzent, így mindenki értette a dolgát a sportvilág minden szegletén.
A fentiekből egyértelműen következik, hogy az élete egészét a hazai úszósportnak szentelő Széchy Tamás életműve (annak esetleges hibáival és tényszerű hozadékaival együtt) egyszerűen nem értékelhető e speciális kontextus hangsúlyos figyelembe vétele nélkül. Nem volt szent, annyi bizonyos, de szadistaként, perverzként, pedofilként való – korántsem új keletű – beállítása (mondhatni befeketítése) méltatlan az úszópápa szakmai és emberi nagyságához.
Fontos megjegyezni: a zaklatás, az abuzálás, a vasszigor megítélése más-más mérce szerint értelmeződik egy-két emberöltővel korábbi időszakok vonatkozásában, hiszen gyökeresen eltérő korszellem volt az északi féltekén e tekintetben, így a mából nehéz megítélni bizonyos viselkedési mintákat hazánkban éppúgy, mint a civilizált világ bármely szegletén. Gondoljunk akár az elmúlt években Hollywoodot megrengető Weinstein-botrányra, melyben sokáig köznapinak minősülő (már-már normaszámba menő) hatalmi visszaélési minták (meglehet gyomorforgató, habár korántsem egyedi) követése folytán letöltendő börtönbüntetésre ítéltek Kaliforniában egy valamikori élvonalbeli filmproducert. Teljes bizonyossággal állítható: a bíróságilag szankcionált szóban forgó arrogáns, lekezelő, nőgyűlölő viselkedési minta felett egy-két évtizeddel korábban vállrándítással siklott volna át az amerikai filmgyártó szakma csaknem egésze. Minden érintett hagyományosan elfordította tekintetét az USA vezető filmstúdióinak háza táján csaknem egy évszázadon keresztül a generációkon keresztül domináns arcpirító körülmények láttán. Mindenki néma maradt a gigantikus profitot termelő álomgyárban, mert széles körben hírlett, hogy miben is állt arrafelé a gyors siker ára a gyengébbik nem prominensei számára.
Majd a feltörekvő ágazati konkurensek, akik precízen felmérték, kizárólag egy földcsuszamlásszerű botránykeltés révén tudják majd kibillenteni addigi meghatározó pozíciójából a vertikum legbefolyásosabb aktorát a hozzá kötődő klientúrával együtt, egyszer csak ellátták bennfentes információkkal az oknyomozó újságírói hagyományaira méltán büszke amerikai napisajtót. E hallgatólagos intézményközi kooperációnak hála a szabadság földjén működő negyedik hatalmi ág álszent módon, heroikusként beállított alibi munkával felderíteni tűnt a vitathatatlanul gyalázatos filmiparbeli viszonyokat, mintha nem lett volna azokkal már addig is pontosan tisztában évtizedektől fogva a fél világ. A verkli, amit a redneck tájegységek felől Kalifornia irányába ingázó távolsági buszjáratokkal emberöltőkön át szakmányban érkező Biblia-övezetbeli széplányok gyorsan kitanulni voltak kénytelenek (ha kellőképp élelmesek és célratörők voltak), utóbb immár saját hasznukra is fordítódott, hiszen áldozati pózt is kölcsönzött számukra időközben a hamisan megkonstruált korszellem, mely egyúttal kollektíven mentesíti e szcéna becses hölgytagjait az ősi mesterség űzésének stigmatizáló vádja alól. Az évenkénti Oscar-gálavacsorák csillogó rendezvénytermeiben elhangzó (e tekintetben néma) beszédek, a „bántalmazott” hölgyemények által rendre örömujjongással tarkítva átvett jogarszerű (már-már fallikus) díjak kiérdemelt odaítélése feletti egyöntetű fesztiválhangulat közepett senki se gondolt a siker valós árára emberöltőkön át. Ami felettébb viszonylagossá teszi az utóbb bizonyítékok híján is világszerte szolgalelkűen készpénznek vett bántalmazások tényét. Az erkölcsi és jogi értelemben vett bizonyíték immár az érintett áldozat vallomásával azonos. Innentől a bizonyítási eljárás legfeljebb felszínes iratismertetéssé redukálódik. A vádiratot, majd az annak alapján előálló ítéletet immár világszerte a dominánsan a bulvársajtó egysíkú híradásai révén naprakészen megformált közhangulat, közvélemény, közbeszéd fogalmazza meg.
Ha a liberális demokrácia újkori őshazájában így mentek a dolgok akkortájt a mindenkori közhatalmat elvileg ellenőrző (valójában a hatalmi túlkapásoktól ezek szerint még önmaga belső struktúráit is megóvni képtelen) médiaiparban, akkor miként várhatjuk el a bántalmazástól mentes körülmények biztosítását a szovjet megszállás alatt sínylődő korabeli Magyarország államilag alárendelt úszósportjának berkeiben?
Mikor a legnagyobb hazai könyvterjesztő hálózatok egyöntetűen levették internetes felületükről az úszópápa tisztelői által mostanság közreadott Széchy-emlékkönyvet, nem merték mérlegelni a fentebb részletekbe menően levezetett összefüggés-rendszert, hanem inkább kritikátlanul és gyáván felültek a globális bulvármédia keltette közhangulat viharos hullámveréseinek. Az internetes portálok kavalkádszerű címlapjain e téma kapcsán fukarul odavetett pársoros rövidhírekből (félre)tájékozódó felületes sokaság időről-időre vért kíván, ekként a hírverseny gépezetének alárendelt szerkesztők egy-egy védekezésre képtelen valamikori nagyágyút a tömeg elé vetnek időről-időre a köznép vélt kívánalmai szerint. Mostanság éppen a bő húsz éve elhunyt Széchy Tamáson a sor, holnap pedig már máson lesz a célkereszt. Személyük, kilétük, munkásságuk e vonatkozásban alig bír jelentőséggel; a lényeg, hogy egy néhai bálvány hulljék porba éppúgy, miként az immár évek óta az USA államaiban is szokássá lett. Az alapító atyák szobrait e nemzetközi újnihilizmus keretében dönti le szakmányban a szabadság földjén az eltörléskultúra „civil mozgalmárjainak” népes hada. A kozmikus darálógépbe az élete legvégén méltatlanul feledésre ítélt – majd utóbb holtában is többször meggyalázott – Széchy úgy kerülhetett bele, mint anno Pilátus a krédóba. Régóta sejthettük, most legalább bebizonyosodott: a Mee Too-mozgalomnak immár semmi se drága.
Napnál is világosabb: a kommunizmus sportgépezete minden résztvevőt kihasznált az erőn felüli éremzuhatag állandósítása érdekében. Egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy az ágazat minden szereplője szem volt a láncban, így áldozatként nevesíthető az eredményelvárások présében vergődő úszó srácokon túlmenően a férfi és a női szakágat akkortájt meghatározó két vezető tréner mindegyike, a lányokat trenírozó Kiss László éppúgy, miként maga Széchy is. A többi szintúgy velejéig kizsigerelt sportágról most kellő hely hiányában nem is beszélve.
A rendszerektől függetlenül magas állami kitüntetések sorával felékesített úszópápa életének legutolsó szakasza – úgy hírlik – felettébb magányos telt. Magára hagyatva töltötte mindennapjait óbudai magánlakásában, ahol már senki se nyitotta rá az ajtót. A szülők, akik társadalmi emelkedést érhettek el gyermekeik sikerének betudhatóan, a fiatal úszók, akik kijuthattak a vasfüggönyön túlra, majd a versenyeken való szereplésük függvényében olimpiai járadékban részesülhettek életük végéig, a tabellák élén büszkélkedő magyar állam mindenkori reprezentánsai egyaránt hálátlanul megfeledkeztek a közösen élvezett sikerek globálisan kimagasló edzésmódszertant alkotó tényleges kovácsáról. „A hála nem politikai kategória” – mondta anno Churchill már hírneves államférfi korában. Úgy tűnik, eme szentencia a sportéletben éppúgy helytálló, mint a közélet terepén.
Még élt a mester, amikor a bulvármédia elkezdte firtatni sikerreceptként számon tartott uszodai módszerei mibenlétét. Viszonylag korán bevégeztetett életét nyilván nem hosszabbították meg a személyével szemben akkortájt sajtó szerte megsokasodó méltatlan támadások, melyeknek teret szentelt az akkortájt az úszószövetség elnökeként egzisztáló (egyúttal magán-televíziócsatornája révén komoly médiabefolyás birtokában lévő) Gyárfás Tamás is, akit utóbb emberölési ügybe keveredve börtönbüntetésre ítélt a magyar bíróság.
Az úszópápa keveset nyilatkozott nyugdíjazása után, habár Sydneybe még kiutazott 2000 szeptemberében a végül versenyszámában (200 méter mellúszásban) csak a 13. helyen végzett Rózsa Norbert trénereként, így pár pillanatra újfent rá vetült a rivaldafény végérvényes visszavonulása és pár évre rá bekövetkező (2004. szeptemberi) váratlan elhunyta előtt. Tanítványai, ha időről-időre felvetődő állítólagos bántalmazásuk körülményeit firtatandó megkereste őket a bulvársajtó (leginkább a Gyárfás-féle Napkelte) túlnyomó részt kéretlenül is megvédték a körükben érezhetően továbbra is nagy tiszteletnek örvendő Öreget. A részükről szükségesként ítélt szigor utólagos elismerése töretlenül jellemezte a médiabeli megnyilatkozásaikat. Mindezen túlmenően ismertebb tanítványai nemi bántalmazásról szót se ejtettek a mesterük kapcsán bármennyire is szerette volna az édesanyja haláláig a szülői otthonban maradó, köztudomásúlag családot sohase alapító úszópápa vélelmezett homoszexualitását a suttogó propagandában terjesztő hazai bulvármédia az általa fű alatt keltett úszóbotrány élét efelé terelni időről-időre.
Terjed a Youtube-felületén egy-két régi Nap TV-s felvétel, melyet érdemes megnézni, mielőtt bárki automatikusan hitelt adna a bulvármédia bugyraiban rendre körutat tevő – senki által se ismert, élvonalbeli sportolóvá sohase váló – állítólagos áldozatoknak. Ezen (bő negyedszázaddal korábbi) híradások mindegyike afféle köztelevíziós kordokumentum gyanánt kezelendő. Ugyanis példának okáért jó hírérzékről tanúságot téve megszólaltatták még az Öreg életében (valamikor 1999 januárjában) tanítványai legjavát egy körasztal-beszélgetésben szintén a Napkelte égisze alatt az ottani sportrovatot szerkesztő Gyárfás Tamás mikrofonja előtt. A féltucatnyi beszélgetőpartner (köztük több máig nagy közismertségnek örvendő úszólegenda) egyike se nyilatkozott súlyos lelki vagy fizikai bántalmazásokról az adásban. Egyaránt elismerték a mester alkalmazta uszodai szigor szintjének a korszakban bevett (akár családon belüli, netán iskolai) fenyítésekhez képest elenyésző mértékét. Egyöntetűen szögezték le a leleplező válasz lehetőségét burkoltan magában rejtő műsorvezetői alákérdezések hallatán az uszodai bántalmazásokról terjedő bulvárhírek valótlan voltát, sőt kifejezték abbéli meggyőződésüket, hogy a motiváció fenntartásához szükséges volt esetükben a vasszigor alkalmazása.
A fenti televíziós beszélgetős műsort megelőzően öt esztendővel Darnyi Tamással készített interjút szintén a Nap TV számára a csatornát tulajdonló Gyárfás Tamás (még 1994 nyarán), amelynek keretében az akkor még aktív vezetőedző kikezdése a személyével kapcsolatos bulvárhírek kapcsán „természetszerűleg” újfent napirendre került. Darnyi vitán felül álló hangnemben jelentette ki ezen interjú során, hogy az általa szerzett érmek elképzelhetetlenek lettek volna az uszoda világában korántsem egyedi Széchy-féle vasszigor állandósítása nélkül. Emellett hangsúlyozta, hogy az úszó lányokat fizikailag nem bántalmazták soha az általa látottak szerint. Mestere kapcsán a korabeli úszóklasszis szó szerint így fogalmazott: „óriási hálával és szeretettel gondolok rá”, […] „kihajtotta belőlem”, […] „képessé tett”, […] „tisztelettel gondolok rá életem végéig”.
Rózsa Norbert és Wladár Sándor is megnyilatkozott az ezredforduló tájékán egy-egy rövidebb sportinterjú keretében az Öregről, ahol előbbi úgy nyilatkozott a mesterrel kapcsolatban, hogy a módszerei nélkül „nem lett volna belőlem bajnok”; míg utóbbi önnön eredményei kapcsán tömör egyszerűséggel jelentette ki: „ahhoz ő kellett”. A szóban forgó felvételek tartalmát az interneten napjainkban is bárki szabadon leellenőrizheti.
A szintén Széchy-tanítvány Zubor Attila interjút adott minap az (Élet – mű – örökség című) emlékkötet kvázi-bezúzása kapcsán újfent a figyelem fókuszába került állítólagos úszóbotrány vonatkozásában rendkívüli alapossággal eljáró Fiala János rádiós újságíró YouTube-csatornájának, ahol az uszodai bántalmazói közeg meglétét firtató műsorvezetői felvetésekre válaszul önmagára és közvetlen környezetére vonatkoztatva egyaránt tagadta a szóban forgó híreszteléseket az egykori úszólegenda. Emellett az egyes mai megszólalásokban szó szerint egyenesen „GULAG-ként” aposztrofált uszodai légkör ilyetén módon történő minősítését önnön benyomásai tükrében nyíltan cáfoló Zubor azt is hozzáfűzte mindehhez, hogy az idősödve utóbb megenyhülő, egykor legendás szigoráról közismert Öreg empatikus jelleggel is meg tudott nyilvánulni szükség esetén. Hiszen sokak által köztudott módon támogatta az arra rászoruló úszópalántákat, példának okáért kocsijával vitt haza lakóhelyükre többeket edzés után, sőt nem egyszer még sírni is látta a mestert egy-egy nemzetközi verseny során, mikor az adott úszószám tétje valamely tanítványa további sorsa szempontjából kardinálisnak ígérkezett.
Az óbudai lakásán 73 éves korában karosszékében (állítólagosan véletlenszerű) inzulin-túladagolásban elhunyt korszakos úszómester öt olimpiai bajnokot adott hazánknak (Wladár Sándort, Szabó Józsefet, Darnyi Tamást, Rózsa Norbertet, Czene Attilát), emellett szaktudásának hála két világbajnokot is kinevelt a magyar úszósport számára (Hargitay Andrást és Verrasztó Zoltánt). A kilencvenes évek végén háttérbe vonuló (a Margitszigeten napjainkban egy uszodának is nevet adó) úszópápa a szakmabeliek körében vallott szóbeszéd szerint jó szemmel látta meg a tehetséget bárkiben kiérdemesült korszakában is. Visszavonulása után önszorgalomból a Komjádi-uszodába időnként lejárt még segíteni a fiatal nemzedék nevelését tanácsaival, melynek során a legenda szerint előre megjósolta Gyurta Dániel és Verrasztó Dávid majdani sikereit, akik később beigazolták ebbéli jövendöléseit, hiszen előbbi olimpiai bajnokságig vitte, míg utóbbi Európa-bajnokként híresült el.
Nehéz elképzelni, hogy a fővárosban már a Kádár-éra fénykorában is terebélyes gyermekvédelmi intézményhálózat egyetlen jelzőrendszeri tagja se észrevételezte volna az úszópalánták tartósan bántalmazott voltát. Pedagógusok, iskolapszichológusok, védőnők és iskolaorvosok egyöntetűen asszisztáltak volna a több évtizedes uszodai terrorhoz (mégpedig a szülőkkel egyetemben)? Kevéssé valószínű mindez. Habár a trénerrel kapcsolatban immár a pedofília vádját is sejtető – ügyes időzítéssel emberöltők múltán újfent megismételt – botránykeltés kapcsán hetekig tartó médiapurparlé mindenesetre nagy sajtófigyelemben részesítette az úszóként – kellő képesség és szorgalom híján – végső soron sikertelennek bizonyuló vádaskodókat. A legnézettebb hazai kereskedelmi televízió-csatorna, valamint az Öregről elnevezett uszoda névváltozásáról olvasói körében internetes felületén egyenesen online szavazást indító vezető magyarországi bulvárlap egyaránt kritikátlanul ült fel az érdemben senki által meg nem erősített kicsinyes vádaskodásoknak.
A szenzációhajhász bulvársajtó által élelmesen tartósan a médianapirenden tartott úszóbotrány lényegét ösztönös tisztánlátással a valamikori Széchy-tanítványok közül (a botrány kapcsán az ügy súlyának megfelelően meglepő mód) pusztán egymaga megszólaló Zubor Attila fogalmazta meg a fentebb érintett Fiala-féle minapi YouTube-interjú legvégén, mikor a záró kérdések egyikére adott frappáns válaszában lakonikusan kijelentette: „a mai világban már bárki kikezdhető”.
