A kultúrharc nem magyar sajátosság, már maga a szó is külföldi eredetű, a német Kulturkampf magyarítása. Több állam fejlődését is végig kísértek a kultúrharcok, valahol segítették a társadalom bővített újratermelését, valahol viszont gátolták, vagyis visszavetette a modernizációt. A Méltányosság Politikaelemző Központ tanulmánya szerint a kultúrharcok nem önmagukban jók vagy rosszak. Sok múlik az adott politikai közösségen.
A kultúrharc nem feltétlenül tragikus. A politikai közösségen belül az egyes csoportok kulturális ellentétei (akár horizontális ellentétről – ld. centrum-periféria, azaz régiók közötti –, akár pártok és mozgalmak, valamint körülöttük kialakult szubkultúrák ellentétéről van szó) megtermékenyítőek is lehetnek, és hozzájárulhatnak szép lassan a politikai közösség demokratizál(ód)ásához. A kulturális ellentétek a demokrácia részei, legitimek, tehát ne tragédiát lássunk bennük, bármennyire is bizarrul hangzik ez a mai Magyarországon.
A Fidesz mostani kultúrharcának színvonala nagyon alacsonyra sikeredett és miközben egyelőre teljesen kontraproduktív, a magyar kultúra és gazdaság bővített újratermeléséhez sem járul hozzá. A Pride betiltásával Orbán Viktor létrehozta az önmaga elleni legnagyobb tüntetést. A budapesti főpolgármester körül kezdett jogi eljárás pedig mulatságba fulladt. A Majka elleni támadás értelmezhetetlen, önmaga paródiája, hiszen először azt szajkózták a fideszesek, hogy a Bindzsisztán című nóta nem is Magyarországról szól, aztán mikor Majkát főbe lövik a színpadon, akkor mindjárt Orbán Viktor meggyilkolásának allegóriáját látják benne. A Kneecap kitiltásával pedig nemzetközi szintre emelte önmaga antireklámját az Orbán-rezsim. Épp történelmi barátunknál, egy lengyelországi fesztiválon illették nyomdafestéket nem tűrő skandálással a magyar kormányfőt.
