Elvileg a Kossuth-díjat anno azzal a céllal hozták létre, hogy olyan emberek kapják, akik képesek tértől és időtől független alkotásokat létrehozni. Olyan műveket, amelyek akár évszázadokig tudják hirdetni a magyar kultúra dicsőségét. Ehhez képest most olyan percemberkék jutnak hozzá, akik önmaguk sem hiszik, hogy valaha is maradandót alkottak volna. Nem is ez a céljuk, ők celebek akarnak lenni, ismert emberek, akik fürdenek a népszerűség okozta rivaldafényben. És önmagában ezzel nincs is semmi baj, a kérdés csak az, hogy hogyan kerül a csizma az asztalra, vagyis, hogyan lett Nagy Feróból például Kossuth-díjas.
2010-ben valószínűleg sokan abban bíztunk, hogy a Gyurcsány okozta szellemi és gazdasági szakadékból végre elindulunk egy szerves kultúra fejlődés felé, és kezdődik egy felzárkózás a hőn áhított nyugati civilizáció irányába. Az első fidesz szlogenek is erről szóltak, miszerint Magyarország jobban teljesít. Aztán most nem belemélyedve, hogy mikor, hol és miért, egy váratlan fordulat történt. Orbán Viktor elindult egy populista politikai irányba és ezzel párhuzamosan meghirdette a keleti nyitás igéjét. Mindebből egy nagy politikai csalamádé keletkezett, amibe egyszerre fér bele a NATO tagság, részvétel az unióban, szemben Putyin érdekeinek védelmével olyan szintig, hogy akár az orosz elnök maffiózóit érintő szankció terveket is megvétózzuk. E populista zűrzavarba pedig nyugodtan belefér, hogy Nagy Feró Kossuth-díjat kap, Győzike pedig nagy nyilvánosság előtt fideszes lesz. Az egykor polgári értékeket képviselő Fideszből pedig árad minden csak nem az, amiért valaha zászlót bontott. A modern polgári világ álma szertefoszlott. Helyette egy kommunista bizánci rendszerből faragtak egy másikat, amelyben csak Patyomkin-díszlet a demokrácia. A szomorú, hogy az ellenzék felől sem érzékelhető egy karakteres elszakadási vágy e bizánci világtól, melynek jellemzője a vezérelvűség és a korrupció. Az ember igazából az ellenzéki politikusok nagy részénél is csak annyit érez, mindössze saját magukat akarják beültetni a jóba. Újabban, némi meglepetésre talán, egyedül Vona Gábor, volt Jobbik elnök Második Reformkor Alapítványa hirdet olyan programokat, amelyek a civil szféra hatalmának visszaállítását szorgalmazzák a politikai elit elhatalmasodásával és elhájasodásával szemben.
A populista politika „gyümölcsei” a kultúrában a Nagy Ferók és Győzikék, akik egy kávéért sem mehettek volna el a Fidesz korai korszakában a párt nevében. Most ők aratnak és Hevesi Sándor: A drámaírás iskolája című könyvben megfogalmazott gondolata a színigazgatók felelősségéről. A legendás drámaíró és egyetemi tanár ebben az írásában arra figyelmeztet, a közönség bármilyen mélységekbe képes lemenni. A mindenkori vezetők felelőssége pedig az, hogy egyetlen lépcsővel a közízlés felett tartsa előadásait, mert ez a kizárólagos útja a közösség műveltségi szintje emelésének. Ez most nem történik meg és a következmények pedig a tömegkultúra és a tömegkommunikáció erősödésével szinte beláthatatlanok. A magyar kultúra lassan eltűnik, helyébe a legócskább szappanoperák világa áramlik, amelynek biztos tünete a közéleti handabandázás a közösségi oldalakon, a bazseválás járványszerű terjedése a zenei adókon. A szakmai színvonal züllése a magas kultúrában a magyar filmiparban és a komolyzene világában. Hogy csak egyetlen példát említsünk, a most bemutatott, milliárdos költségvetéssel létrehozott Aranybulla című film, egyszerűen nem éri el a film színvonalát, inkább csak arról szól, hogy Móricka a Futrinka utcából, miképp képzeli a filmkészítést.
E helyzetben mi egyszerű polgárok nem tudunk mást tenni, mint mormoljuk magunk elé a tértől és időtől független Himnusz idevonatkozó szavait.
Szánd meg Isten a magyart kit vészek hányának, nyújts feléje védő kart tengerén kínjának.
