Az állampárton kívüli világ újfent megtelt reményteljes arcokkal, amire immár jócskán szüksége volt a tábor kollektív pszichéjének a 2006 őszétől fogva sorozatosan elszenvedett vereségek okán. Nem védve a politikai bűnszervezetet üzemeltető Orbán-klánt, mégiscsak fontos megjegyezni, hogy egy teljes jogú tagsággal bíró uniós tagállam – történetesen soros elnök – kormányfőjével szemben a kontinentális államközösséget afféle kormányzatként irányító Bizottság vezérkara nyílt színen a magyar ellenzék vezérét ajánlotta a magyar választók figyelmébe, amivel a kormányközi, illetve államközi viszonyrendszerből váratlanul kilépve közvetlenül beavatkozott a magyar pártpolitika viszonyaiba. Példátlan helyzet, mely nem erősíti az ellenzéki alternatíva megképződését hazánkban, sőt kifejezetten gyengíti annak bázisszervező potenciálját. Orbán a soron következő reggeli rádióinterjújában jó érzékkel ki is aknázta az EP-ben történtekből fakadó – rezsimjét a brüsszeli hatalmi központ jó szándékú akarata ellenére erősítő – kommunikációs lehetőséget a közszolgálatinak csúfolt állami főadón. A Fidesz innentől aszerint tájékoztathatja (félre) a hazai szavazókat, hogy a jelenlegi ellenzéki főerő mögött külső érdekkörök állnak (csakúgy, mint a korábbiak háta mögött is), míg kormánya a nemzeti önállóságot védi. Nyílván a rezsimet financiálisan stabilizáló keleti dotációkról ritkán ejt szót a magyar kormányfő, így a rendszerpárti médiaholding által kreált és sugalmazott narratíva széles rétegek soraiban egyöntetűen helytállónak tetszik.
Fotó: Facebook/Magyar
A nyugatosságára – legalábbis a látványvilág és a szóvirágok szintjén – mindig is nagy hangsúlyt fektető hazai liberális tábor egyszerűen nem hajlandó észrevenni, hogy elszáguldott mellette a nyugati politika szupervasútja. Eközben az állampárt külcsín és belbecs terén egyaránt felvállalta a globálisan virulens radikális jobboldal minden elemét, így néhai örökletes provincializmusát hátrahagyva mára nagy csinadrattával korszerűsödött. Az idegengyűlölet, a bevándorlás-ellenesség, a termelőipari nagyvállalati fókusz, a retorikai bankellenesség, az Izrael-pártiság mind-mind legalább annyira jellemzi a Bolsonaro, Trump, Le Pen, Kickl, Salvini nevével fémjelzett globális szélsőjobboldali fősodort, mint az orbánizmust. E modernizációs fordulat azonban nem ment végbe a Fideszen kívüli világban Magyarországon. Így – kellőképp megalapozott ellenoldali narratíva híján – lehetetlen kormányképes módon, tartós uralomra berendezkedve leváltani Orbán rendszerét (bármit is állítsanak minderről a zsíros megbízásokkal időről-időre jobb belátásra hajló „elemző” intézetek).
A fenti alapvető ellenzéki deficiteken nem változtatott szinte semmit a párttagság, szervezeti háttér, intellektuális holdudvar híján lévő – mégis a liberális táboron belül szinte teljes körű ovációval fogadott – Magyar Péter, sőt médiaképességével éppen elfedi színre lépésétől fogva e központi jelentőségű hiátusokat. Magyar Tusk gyanánt szolgál ő. Jelen torzókénti állapotában is ez az egyetlen hasznos funkciója. Mi más is volna? Átcsalni a Fidesz-bázis mérsékeltjeit a pártpolitikai lövészárok túloldalára. Tusk valami effélét vitt véghez, habár mögötte ott ált a rendszerváltó Szolidaritás Mozgalomból eredő, beágyazott hálózattal bíró néppártként a kormányképességét már több ciklusban bizonyító Polgári Platform.
A lengyelhez hasonló pártstruktúra megteremtésére irányuló – szintén az európai Néppárt boszorkánykonyhájában kiérlelt – hazai kísérlet, melynek során súlyponti baloldal híján két jobboldali pártkonglomerátum (egy centrista és egy radikális) küzd egymással ide-oda csapódó törmelékpártok kíséretében választásról választásra a főhatalomért, mifelénk halálra van ítélve, mert a magyar és a lengyel választási rendszer gyökeresen eltér egymástól (nem beszélve a közjogi felépítményrendszer meghatározó különbözőségeiről). Nem elveszve a részletekben: hazánkban mindössze egyetlen választási forduló van, így a relatív többségi elv dönt a mandátumok nagyobb részét domináló egyéni választási körzetek sorsáról, emellett az államelnököt a parlament választja és nem közvetlenül a nép (ráadásul utóbbi közjogi méltóság sokkal gyengébb jogkörökkel bír hazánkban, mint a legnépesebb V4 tagállam esetében). Fontos különbség továbbá, hogy az Európai Néppárt bizalmát (és dotációját) Magyar Péter Tisza Pártjához hasonlóan élvező Polgári Platform vezette Polgári Koalíció sikeréhez elengedhetetlenül szükségesek voltak a vidéki nagyvárosok is, melyek Trianon okán hazánkban egyszerűen nem állnak rendelkezésre. Pécs messze nem egy Krakkó méretű város, míg adottságai vonatkozásában Miskolc se egy Gdansk (a szemléltető sort tetszőlegesen folytathatnánk féltucatnyi hasonló jellegű várospár megnevezésével).
A Varsótól távoli országrészekben fekvő nagyvárosi metropoliszok a lengyel vidék modernizációs fordulatának motorjai; a történetük során évszázadokig osztrák-porosz uralom alatt álló (valójában csak a második világégést követően Lengyelországhoz csatolt) nyugat-lengyel térségek pedig tömbszerűen választják emberöltőnyi idő óta a nyugatos alternatívát Lengyelországban, míg hazánkban az elvileg legpolgáriasultabb nyugat-pannon megyékben sorra nyeri a helyhatósági és az országgyűlési választásokat az állampárt. Az öt magyar pólusváros többségét szintúgy nem az ellenzéki törzsbázisa dominálja (pl. Miskolc, Debrecen, Győr), és akkor megyeszékhelyekről még szót se ejtettünk.
Miután hazánk történetileg kódolt szociológiai sajátosságait megmásítani (legalábbis varázsütésre) korántsem lehetséges, egyetlen esélye van a rezsim bukását preferáló társadalmi rétegnek, ha igyekszik tartósan kívül rekedni a ’89-’90-ben rögzült örökmozgó fővárosi mikroközösségek hálózatán, mert azon urbánus szubkultúrából nem tud megoldó képlet születni (a 2010-es félfordulat előtti, egymásra rétegződő korszakok sorából fakadó) alárendelt helyzetének megváltoztatására. Egy leendő ellenzék esélyét az adná, ha „tabula rasa” helyzetet teremtve mindent az alapoktól újjáépít: médiahátországot, kulturális hálózatot, intellektuális holdudvart, pártszervezetet. A nemzetközi példákhoz pedig nem csak a szavak szintjén illenék hasonulni, hanem ténylegesen is. Orbán leváltásához ugyanis gyökeresen mást kell állítani, mint az orbáni propaganda (a hangsúlyeltolódás és a hangvétel-politizálás sohasem elégséges a sikerhez). Merte valaki nyilvánosan megkritizálni az elmúlt évtizedben a NER bármely szent tehenét a mindenkori ellenzéki vezérkar soraiból (pl. Széchenyi-hitel, CSOK, gyerekek utáni adó-visszatérítési rendszer, egykulcsos adó stb…)?
A nemzetközi rendszerkritikus baloldal soraiban az unióban éppúgy, mint Amerikában (de sokfelé még a mérsékeltebb zöld pártok tájékán is) hangsúlyosan van jelen a gazdaságpolitikában a nagyvállalat-ellenesség, a külpolitikában pedig az Izrael-ellenesség (tüntetések sora mutatja). Mindezzel karöltve felvállalhatná egy új ellenzék a korrupció rendszerszintű kritikáját, ami nem csak az orbánizmust érinti, hanem a 100 leggazdagabb magyar eredeti tőkefelhalmozását is egészen ’89-ig visszamenőleg. A magukat a SZOT-üdülők spontán privatizációja és az MSZMP-pártvagyon magánosítása során feltőkésítő baloldali oligarchákkal a háttérben, valamint a NER zsíros megbízásait az elmúlt másfél évtizedben tobzódva élvező másodvonalbeli NER-lovagokkal szövetkezve nehezen képzelhető el őszinte korrupcióelleni harc (pár emblematikus kormány közeli oligarcha nyíltszíni letartóztatásán és meghurcolásán túlmenően).
Továbbá fontos leszögezni: a Tisza pártnak csak a DK (és a szintén továbbra is bejutás-esélyes Kétfarkú Kutya Párt) egyéni körzetek mindegyikében realizálódó, valamint azzal párhuzamos pártlistás szintű kooperációja révén volna esélye legyőzni az állampártot (még a jelenlegi mérések tanúsága szerint is), amire viszont végérvényesen rámenne az identitása, mint egykor a 21. századi pártok mindegyikének (pl. Momentum, Jobbik, PM, LMP, Együtt).
Két fogás közt elgondolkozhatott volna minderről az ügybuzgóság látszatát a lázas semmittevéssel profin ötvöző háttérszervezői siserehad. A gordiuszi csomó átvágása ekként nem lehetséges. Bármit is véljenek a ’80-as évek második felének Demokratikus Ellenzékében és a ’90-es évek első felének Demokratikus Chartájában szocializálódott zavarosban halászó értelmiségi holdudvar-maradványok tagjai: a megfeszített munkát nem lehet megspórolni a kormányzati rubeldömpinget ellensúlyozni szándékozó (szintúgy külhonból fakadó) vaskos dollárkötegek becsatornázásával. Az eredeti világkép küzdelmes kihordása, a saját szervezeti hálózat megteremtése, a kulturális önazonosság megképzése, valamint a társadalmat reprezentáló tagsági kör életre hívása nélkül miként is volna elképzelhető egy kormányképes alternatíva létrejötte? Viszont kinek állna érdekében mindez a háttérben megbúvó, régóta haszonélvező elemek közül?
