Mennyi pénz hiányzik?

– Szerintem több mint ötszázmilliárd forint. Ötszázmilliárdnyi a MOK által javasolt bérfejlesztéshez szükséges forrás, és bár az egészségügyi költségek hetven százaléka a bér, nem csak a keresetek rendezésére kell pluszpénz.

Egyre jelentősebben megjelennek a háztartások is az egészségügyet finanszírozók között.

– Jó lett volna, ha a közösségi és a magán arányának eltolódását a kormány próbálta volna valahogy féken tartani. Ma nemcsak a külső orvosmigráció veszélyezteti sok helyen a közellátás hozzáférhetőségét, hanem a magánszektor erősödése is. A hosszú várólisták egyik oka a teljesítményvolumen-korlát, a másik, hogy hiányzik az ellátáshoz szükséges szakorvos a közszférából. Ezen lehet szerkezetváltással – koncentrációval – segíteni, és úgy is, hogy az orvos az állami intézményben megkeresi azt a pénzt, amit jelenleg a magánklinikán.

Ez reális elképzelés?

– Szükségszerű.

Mit ért azon, hogy eltolódott a magán- és a közellátás egyensúlya?

– Kultúrállam, értve ez alatt Európát, az egészségügyi ellátást nem bízza a piacra. A kielégítő színvonalú és hozzáférhető közösségi ellátás biztosítása mindenkor az állam feladata. A magánegészségügy fontos és szükséges szereplője az egészségügyi rendszernek, de sem a szegények, sem az idősek ellátását nem szabad a piacra bízni. A magánegészségügynek alapvetően választékbővítő szolgáltatásnak kell lennie, ahogy valaki eldönti, hogy melyik luxusszalonban szépül, vagy az általánosan még nem nyújtható innovatív ellátások tartoznak a profiljába. Magyarországon viszont jelenleg nem rétegigényt elégít ki, hanem a közellátást pótolja: azért megy valaki a magánklinikára, mert élni akar, és erre a közellátásban esetleg a várólisták hossza miatt nem kap megfelelő esélyt. De bizonyos többletigényeket akár az állami kórházban is ki lehetne elégíteni fizetős szolgáltatás keretében.