Mindig is egy fontos mutató volt a befektetők számára, hogy hány uncia (31,1 gramm) ezüstöt kell letenni az asztalra egy uncia arany megvásárlásához, tehát a két nemesfém egymáshoz viszonyított relatív árszínvonala. Jelenleg ez az arány a 37-es értéknél van. Első pillantásra nem mond ez a szám semmit annak, aki nem ismeri a korábbi idők összehasonlító adatait.

A középkor derekán, amikor az emberek még úgy tartották, hogy a Föld lapos, mint egy korong,  aranyból és ezüstből készültek a pénzek. Papírpénz, hitelkártya, számlapénz vagy más hasonlóan modern vívmányok nem léteztek, de ha lettek is volna, álmában sem gondolt volna senki arra, hogy ezeket fizetőeszközként elfogadja. Az arany és az ezüst értéke 1:7 arányban viszonyult egymáshoz, jóval kedvezőbben az ezüst számára, mint az ókor hajnalán, a legendás Midas király idején, aki egykor 1:16 arányban határozta meg a két fém értékarányát. Amerika felfedezését megelőzően, az 1450-es években, az akkor még csak Európára korlátozódó világban az ezüst előfordulása viszonylag ritka volt, így az se korábban, se később nem ért már annyit, mint a középkor magas ezüstárainak korában. S miután Kolumbusz felfedezte az Újvilágot, ahonnét a spanyolok, nagy mennyiségű ezüstöt kezdtek behajózni az ókontinensre, az ezüst ára hullámokban ugyan, de folyamatos hanyatlásnak indult. Végül lassacskán visszaállt a historikus 1:16-os arány az aranyhoz viszonyítva.

Ipari fémek kora

A következő nagy változás az ipari forradalommal érkezett a 19. század derekán. Az elektrotechnika fellendülésével az ezüst egyre jelentősebb alkalmazást nyert az ékszeriparon kívül is. Az ezüst kiválóan vezette az áramot, és jóval olcsóbban állt rendelkezésre, mint az arany. Az évszázad második felétől a fotográfia terjedése jelentett egyre meghatározóbb alkalmazási területet egészen a modern digitális kamerák megjelenéséig. Míg az ókortól kezdődően a fémek királyaivá nemesült arany és ezüst főként ékszerek és kultikus tárgyak formájában halmozódott fel, az ezüst az emberek tudatában fokozatosan ipari fémmé kezdett átalakulni. Az ezüst szerepének leértékelődését csak tovább fokozta, hogy a 19. század folyamán és a 20. század elején számos ország az ezüstalapú valutákról áttért az aranystandard használatára. Az arany és az ezüst útjai ettől kezdve fokozatosan különváltak.

Az aranyhoz mérten az ezüst egyre inkább vesztett a relatív értékéből, de még ekkor is sokan a kisemberek aranyaként tartották számon a fehér nemesfémet. Az arany-ezüst értékarány azonban egyre csak romlott, míg végül a 20. század 40-es éveire elérte addigi markáns 1:100-hoz mélypontját. A második világháborút követően folytatódott eleinte az ezüst vesszőfutása, különösen az Amerikai Egyesült Államokban, amikor kezdetét vette a jegybanki ezüsttartalékok csökkentése. Ez nem kedvezett éppenséggel az arany-ezüst hányadosnak, de egy idő után az ezüstár lassacskán ismét erőre kapott.

Összeomlott spekuláció

A 70-es években a texasi Hunt fivérek gigantikus méretű ezüstspekulációjának köszönhetően jött az ezüstár-robbanás, amelynek során egy éven belül 5 dollárról 50 dollárra megtízszereződött a nemesfém ára. Ha a dollár-milliárdos Nelson és William Hunt nem kezdik el a 70-es évek közepétől felvásárolni a világ ezüstkészletét azzal a céllal, hogy művileg beszűkítsék a kínálatot és ezzel felhajtsák az árakat, akkor talán már soha nem fordult volna elő, hogy 1980-ban Midas király korát visszaidézve mindössze 14 uncia ezüst váljon egy uncia arannyal egyenértékűvé. De a Hunt fivérek spekulációját leleplezték, a manipuláció összeomlott, és a két nemesfém értékaránya rohamosan romlani kezdett. A 90-es évek közepére már visszatértek a fél évszázaddal korábbi viszonyok és ismét 100 uncia ezüstöt kellett adni egy uncia aranyért.

Jelenleg, amikor az aranyat a londoni fémtőzsdén 1.459,50 dolláros unciánkénti áron jegyzik, és az ezüst 39,51 dollárt ér, a két nemesfém aránya 36,94. Ilyen alacsony szinten ez a mutató 1983-ban járt utoljára. Az 1968-ig visszanyúló historikus árfolyam-adatokból egy a jelenkorunkra jellemző átlagos arányszám képezhető, amely 53,5-nél található, tehát valamelyest a mostani arany-ezüst arány felett van. Ennek alapján az ezüst lassan túlértékeltté kezd válni az aranyhoz képest, illetve az arany alulértékelt lehet az ezüsttel szemben. Bár az ipari felhasználás és az erős befektetői kereslet egyelőre még indokolják az egyre feljebb szárnyaló ezüstárfolyamot, fokozatosan közeledni látszik az a pont, ahol relatíve jobban éri meg aranyba, mint ezüstbe befektetni, hiszen az arany várhatóan egy menettel feljebb fog kapcsolni, hogy behozza a kistestvérrel szembeni lemaradását.