A folyamat eredőjeként egyre kevesebben fizetnek egyre rövidebb ideig, egyre kevesebb járulékot.

Az első pillér jövője

Egyidejűleg viszont majdnem minden nyugdíjba vonuló ember - évekkel a törvényi korhatár elérése előtt - valamilyen jogcímen nyugdíjjogosultságot szerez. (Jelenleg 650 ezer nyugdíjkorhatárnál fiatalabb ember kap saját jogon nyugdíjat, közülük 470 ezren rokkantnyugdíjat. Miután a rokkantnyugdíj rendszere minden jel szerint végre megszűnik a nyugdíjkasszát terhelni, ez enyhíteni fogja az első nyugdíjpillérre nehezedő nyomást.) A rendszert ez még nem döntené romba. Az elmúlt évtizedekben azonban, különösen a hölgyek esetében, meglódult az időskorban várható élettartam növekedése. A nyugdíjrendszernek tehát nem a bismarcki időkben számított néhány évre, hanem néhány évtizedre kell járadékot biztosítania. További súlyosbító tényező, hogy a megerősödő középosztály tagjai - akik éppen úgy jogosultak nyugdíjra, mint bárki más járulékfizető - nyilván nem nagyon szeretnének a megszokott életszínvonalukról és fogyasztási dinamizmusukról lemondani idősebb korukban sem. E folyamatok eredőjeként pedig egyre többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több járadékot.

Miután egyre kevesebbet kell egyre többfelé osztani, egyre kisebb lehet csak a porció. Ez az első pillér jövője. Egy felosztó-kirovó rendszer persze soha nem lesz finanszírozhatatlan, csak éppen zuhanni fog a belőle származó nyugdíjak reálértéke. A Ratkó-korszak gyermekei néhány év múlva tömegesen vonulnak nyugdíjba. Ezt követően valószínűsíthető, hogy a rendszer már középtávon is csak a létminimum körüli megélhetésre elég nyugdíjat lesz képes kipréselni magából.

Alamizsnával kiegészítve?

Ezen a jövőképen a csodaszerként emlegetett átláthatóság, azaz a virtuális egyéni nyugdíjszámlák vagy nyugdíjpontok bevezetése sem fog változtatni. (Attól nem lesz több pénz a rendszerben, hogy virtuálisan nyomon követhetem az általam fizetett összegek útját; nem a röntgenfelvétel gyógyítja a tébécét. Ha valaki esetleg a svéd példával hozakodna elő, emlékeztessük: ott nem virtuális pénzekkel és hozamokkal, hanem eleve ötvenmilliárd dollárnyi tartalékkal indult az egyéni nyugdíjszámlás rendszer.)

A politika persze nyilván nem akarja majd, hogy kitörjön a nagyik és dédik forradalma, ezért borítékolhatóan behódol a rohamtempóban nyomorodó átlagnyugdíjasok tömegeinek (a szavazat érvényessége nem korfüggő), s kiegészíteni kényszerül a nyugdíjakat valami alamizsnával - az általános adóbevételek, azaz az összes többi állami feladat fedezetének terhére.

Érdemes tisztáznunk a veszély tényleges nagyságát! Tudjuk, hogy jelenleg közel kétmillió ember csak a minimálbér (vagy annál éppen egy hajszállal magasabb bevallott jövedelem) után fizet járulékot, amelynek alapján csak a létminimumon tengődést lehetővé tevő, havi húsz-harmincezer forintos nyugdíjra szerezhet jogosultságot. Rajtuk kívül, csak a Ratkó-korosztályokból, további félmillió ember várhatóan semmiféle jogosultságot nem lesz képes összegyűjteni (köztük romák sokasága, alacsony iskolai végzettségűek, feketegazdaságban rejtőzködők). Ebből az következik, hogy a magyar társadalom nyugdíjasainak jelentős tömegei ténylegesen a nyomorküszöb alá süllyedhetnek.

A forradalom alapanyaga, a nyomorult, kétségbeesett, megváltót kereső embertömeg adott lesz. Súlyos kérdést vet föl mindez: alkalmas lesz-e a demokrácia az öregedő, hisztérikus társadalmak problémáinak kezelésére, vagy készülhetünk a gerontokrata diktatúrára?

Ez a disztópia nem is annyira valószínűtlen. Az állam évente 400 milliárd forintos nagyságrendben kénytelen támogatni az első nyugdíjpillért (amelynek közel a fele nem a magán-nyugdíjpénztári tagság miatt kieső járulékbevételek törvényes pótlása, hanem telivér hiányfinanszírozás). A nyugdíjrendszer főpillére már ma is omladozik, csak a nagy porhintéstől nem látszik tisztán a veszély.

És a demográfiai bomba még föl sem robbant!

A nyugdíjválságra nincs végleges magyar megoldás, mert globális problémáról van szó. Egyrészt itt a globális verseny könyörtelen kényszere. A minimálisnál tartósan nagyobb nyugdíjak kifizetésének kötelezettsége megköveteli, hogy az állam magas járulékot rójon ki azon kevesek - nagyjából kétmillió versenyszférában gürcölő rabszolga és a hozzávetőleg 800 ezer közszolga - minimálbérnél nagyobb jövedelmére, akik nem tudnak vagy nem akarnak kibújni e kötelezettség alól. (Nem lenne egyébként itt az ideje annak, hogy e virilisták összefogjanak, s eszméletre paskolják a megosztottság mentális vírusától elalélt, de a közterhek viselése elől pimasz pökhendiséggel menekülő honfitársainkat?) A magas járulék megdrágítja a járulékfizető munkaerőt, emiatt viszont gyöngül a globális versenyképességünk, amit természetesen nem engedhetünk meg magunknak, így egy idő után valamelyik kormányzat úgyis rákényszerül a járulékok csökkentésére, akkor meg előidézzük a gerontorevolúció rémét. Látszólag ránk csapódott a 22-es csapdája. De csak látszólag.

Másrészt ugyanis a válság globális jellege - számunkra elsősorban az európai vetülete - rejti a megoldást is. Az Európai Unió hamarosan rákényszerülhet annak belátására, hogy csak akkor van esélyünk a felosztó-kirovó elv megmentésére, ha elegendő aktív korú munkaerőt tudunk idecsábítani és járulékoltatható munkával ellátni. Nota bene, a törökökre már csak emiatt is szükségünk lenne, ott igazán sok a tetterős fiatal. (Lehet, hogy 2050-re csak az kap nyugdíjat Európában, aki áttér az iszlámra? Allah útjai kifürkészhetetlenek...)

E nemzetközi megoldás opcióját feltehetően csak akkor veszi elő az unió, ha ténylegesen bekövetkezik a katasztrófa, s nem lesz semmilyen más kiút a nagyiforradalmak megfékezésére.

Addig is találhatunk azonban megoldást. Csak be kell látnunk, hogy menthetetlen a felosztó-kirovó rendszer. Máshogy döntött ugyanis a természet (demográfia) és a rendszerváltozást követő hercehurca, ebből következően a dolgozó tömegek (részvételben való ellenérdekeltség, potyautas-szindróma), továbbá a globális gazdaság (versenyképesség).

Ha a nyugdíjak nagy újraelosztó rendszerét nem lehet a béreket terhelő speciális adókból (a járulékokból) finanszírozni, akkor kerüljük meg az egész ügyet. Vizsgáljuk meg annak a lehetőségét, miként tehető ez meg a fogyasztást terhelő adókból. A fogyasztást nem lehet olyan egyszerűen elrejteni, mint a jövedelmet. Ráadásul a gazdagabb többet fogyaszt (így arányosabban viseli a köz terheit). A potyautasok arcáról pedig lefagy a vigyor (hiszen ők is fogyasztók). A nyugdíjas társadalmat sem tekintheti senki eltartott koloncnak többé, hiszen fogyasztása révén realtime is hozzájárulna saját fenntartásához.

A fogyasztásiadó-alapú rendszer persze csak állami alapnyugdíjat és időskori egészségügyi alapellátást biztosíthat, hiszen a minden fogyasztást terhelő adó csak alacsony lehet (egyfajta idősérdekű fogyasztási adóhártyával kell bevonni minden terméket és szolgáltatást). Az alapellátások mellé ezért az államnak kötelessége megteremtenie a hosszú távú megtakarítások kötelezően ösztönző rendszerét, azaz világújdonságként bevezetnie az IFB-t (idősérdekű felelősségbiztosítást: mintha nem csak a gépjárműre, hanem időskori önmagunkra is kötelező felelősségbiztosítást kellene kötnünk, választott érték és számított kockázat szerint).

E megoldás alapján nem az államtól várjuk a mennyei mannát. A mai nyugdíjrendszert legmélyebben aláaknázó veszedelem ugyanis éppen az, hogy a magyar történeti kényszerek nyomán hajlamosak vagyunk mindent az államtól várni, miközben össznépi játékot űzünk abból, hogyan kooperáljunk az állam ellen. Megdöbbentő mértékben hiányzik nálunk a bizalom, ami minden tartós gazdasági fejlődés és együttműködés alapja. A bizalomban megtestesülő társadalmi tőke nélkül viszont nyilvánvalóan nem működhet megfelelően az államra bízott nyugdíjrendszer sem. Ebből az ördögi körből törhetünk ki a fogyasztásiadó-alapra helyezett minimális ellátások és a kötelezővé tett idősérdekű felelősségbiztosítások rendszerével.

Dr.Farkas András
jövőbiztosítási szakértő, értékesítésfejlesztési vezérigazgató-helyettes
Brokernet Holding Zrt.

Megjelent a Piac és Profit Magazin júniusi számában.