Donald Trump a minap a magántulajdonában álló egyik skóciai golfpályára invitálta az EU első számú koordinátorát (aki kiüresített pozíciójánál fogva vezetőnek bajosan volna nevezhető). A legutóbbi és az azt megelőző kínai látogatása során egyaránt felettébb súlytalan tárgyalópartnerként (le)kezelt bizottsági elnök (Ursula von der Leyen) formailag vállalható kompromisszumra jutott a korábban az öreg kontinens USA felé irányuló kivitelére 30 százalékos mérvű általános kereskedelmi vámtarifát kiróni szándékozó amerikai elnökkel szemben. Azonban az ördög – miként többnyire – most is a részletekben rejlik.
Fotó: Facebook/Szent-Iványi
Az első pillantásra vállalhatónak tűnő „kompromisszum” lényege akként fogalmazható meg, hogy az eddig 30 százalékos szintűnek ígérkező – amerikai részről bevezetendő – általános vámtétel a Japánt sújtó vámtarifával azonos (15 százalékos) szintre mérséklődik az 50 százalékos vámkategóriába eső acélipari termékkivitelt kivéve (összevetés gyanánt: Kínára legutóbb 55 százalékot mért ki a MAGA-mozgalom feje). A nem mellesleg a világkereskedelmi szervezet (WTO) szabályait alapvetően sértő (augusztus elsejével hatályba lépő) radikális vámtarifa-emelési dinamika viszonylagos enyhítésének komoly ára volt az öreg kontinensre nézve. Ennek ellenére az 532 milliárd EUR mérvű éves uniós kiviteli volumen alapján előreláthatólag az európai vállalati szférának 80 milliárd EUR kárt okozó intézkedés szokatlan módon európai részről válaszlépés nélkül marad. A vámemelés mellett az unió érdekeit a magán-golfpályán zajló egyeztetésen színleg képviselő „koordinátor asszony” kötelezettséget vállalt a következő háromévnyi időszakra szólóan évi 250 milliárd dollár mérvű fosszilis energiahordozó-importvolumen realizálására amerikai beszerzési forrásból (e korántsem elhanyagolható évenkénti tétel a tavaly Amerikából vásárolt uniós fosszilis energiahordozó-mennyiség négyszerese!). Az egyezség kiterjed továbbá amerikai fegyverrendszerek – több százmilliárd dollár értékben meghatározott – uniós vásárlására, valamint egyúttal Amerikába irányuló európai beruházások kivitelezésére 600 milliárd USD értékben. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, azonban fontos e helyen megjegyeznünk, hogy Magyarországnak e megállapodásból fakadó közvetlen vesztesége előreláthatólag évente 350 milliárd forintra fog rúgni).
A főként a bor és égetett szesz kivitele terén az európai agrárszférát is sújtó kereskedelmi megállapodás komoly többletterhet (vagy bevételkiesést) ró a nagy foglalkoztatottsági súllyal bíró gazdasági ágazatok mindegyikére (mindenekelőtt az autóiparra). Tekintettel arra, hogy a vezető uniós gazdaságként hagyományosan számon tartott német nemzetgazdaság exportorientált fókuszú, kardinális jelentőséggel bír az egyezség elfogadása, hiszen a német export-volumen (az ország globálisan alacsony népességszáma ellenére) tartósan a világ harmadik-negyedik legjelentősebb értékű kivitele. Az atlanti térség két gazdasági nagytérségének egymással kialakított kereskedelmi viszonyrendszere ’45 óta azon modellre épül, melyben az unió magas színvonalú és kedvező ár-érték arányú iparcikkekkel látja el az USA alapvetően szolgáltatói szerkezetű gazdaságát. Az Európába irányuló (termékcsoportoktól függően általában 10 százalékos mérvű, de legfeljebb 25 százalékos vámkulccsal terhelt), összességében 334,8 milliárd EUR értékű amerikai export ennek folytán messze elmarad az EU amerikai irányú 532,3 milliárd euróra rúgó éves kiviteli volumene mellett.
A transzatlanti kereskedelem nagyságrendjét szemlélteti azon kardinális adat, miszerint az EU és az USA közötti kereskedelmi volumen a világszintű összesített kereskedelem 30 százalékát teszi ki, valamint e két (egymás számára kölcsönösen elsőszámú kereskedelmi partnernek minősülő) nagytérség együttesen a globális GDP 43 százalékát adja a 2024-ben közreadott vonatkozó kimutatások tanúsága szerint. Az áruk és szolgáltatások összesített transzatlanti volumene mindent egybevetve immár 1680 milliárd EUR. Viszont kevéssé ismert tény, hogy a szolgáltatások terén már az USA van kedvezőbb helyzetben a felek közül, amit Trump sem szokott hangsúlyozni. 2024-ben ugyanis Amerika 482,5 milliárd EUR értékben exportált szolgáltatásokat az öreg kontinensre, míg az EU eközben mindössze 334,5 milliárd EUR volumenben realizált szolgáltatás-kivitelt az USA területére. Azonban némiképp erősíti a Trump által képviselt kritikai attitűdöt azon tényadat, miszerint az EU tavaly 50 milliárd EUR kereskedelmi többletet halmozott fel Amerikával szemben (mindez annak tudható be, hogy az árukereskedelmen 198 milliárd EUR többlete keletkezik évente az EU-nak, míg a szolgáltatás-kereskedelem terén az uniós deficit évi 148 milliárd EUR), ami a két gazdasági tömb között lebonyolódó éves kereskedelmi forgalomnak mindössze a 3 százalékával azonos. Azon összefüggést ennek alapján még a laikus szemlélő is könnyűszerrel beláthatja, hogy az USA vészes eladósodása döntően nyilvánvalóan nem eme marginális tételnek tudható be.
A fentiek fényében csaknem automatikusan adja magát a következtetés: a viszonzás gyanánt indítható vámháború gondolatát zsigerileg elvető EU egyoldalúan kapitulált Trump elvárás-rendszere előtt, ami minimum magyarázatra szorul, hiszen az egymásnak feszülő felek népességszámuk, gazdasági össztermékük és területük alapján minden tekintetben (legalábbis a papírforma szerint) egy súlycsoportba tartoznak. Nos, a látszatban – miként oly sokszor a valós életben – újfent csalatkozni vagyunk kénytelenek. A kontinens össztermékének hozzávetőlegesen mindössze 1 százalékát kezelő Európai Unió ugyanis eszköztelensége folytán – világpolitikai szempontból – egy pehelysúlyú aktor, amit az EU delegációjának különösképp hűvös fogadtatása is szemléltetett legutóbb Pekingben. A hadászatilag hagyományosan alárendelt helyzetű EU – legfeljebb középhatalmi nagyságrendű – súlyponti tagállamainak magas szintű termelési kultúrája, munkaerkölcse, infrastrukturális ellátottsága elkülönülten szemlélve globális összevetésben elenyészik az USA vonatkozó mutatói és Kína makroszintű adatsorai mellett. A külvilág számára az EU egyszerűen nem létezik, hanem pusztán kisebb-nagyobb nemzetállamok laza halmazának halovány kontúrjai vehetőek ki a távolból szemlélve. Az amerikai diplomáciát két emberöltőn át meghatározó H. Kissinger ennek okán helytállóan tapintott rá a lényegre, mikor nyugat-európai tárgyalópartnereitől egyszer becsmérlő módon megkérdezte: „Kit kell felhívnom Önöknél, ha az Európai Közösséggel szeretnék beszélni”?
A helyzet súlyosságára világít rá uniós szemszögből, hogy a Közösség globális súlytalansága nem pusztán az öreg kontinens tradicionális nemzetállami széttagoltságából fakad (ami a szükséges döntések meghozatala esetén elvben könnyűszerrel orvosolható volna), hanem az EU 21. század eleji sajátos gazdaságszerkezetéből is következik. Az utolsó nagy politikai generáció természetszerű kiöregedését követően a hidegháború végeztével egypólusúvá váló világpolitikában megsokszorozódott az amerikai, illetve angolszász eredetű neoliberális modell vonzereje. Ami a ’90-es évtized elejétől együtt járt kulturálisan az angol nyelv és az amerikai populáris tömegkultúra világszintű térhódításával, valamint azzal egyidejűleg gazdaságilag a minimális állam leegyszerűsítő dogmarendszerének divatossá válásával a főáramlatú tudományos életben, a pártpolitika centrumában és a médiavilágban egyaránt (Európában éppúgy, mint a földkerekség bármely pontján).
A hidegháború váratlan lezárultával egy csapásra kialakuló unipoláris világrendben Amerika ’45 óta folytonosan duzzadó gazdasági alkuereje immár nem ismert határokat. Az addig világszinten mintaértékű rajnai jóléti állam, vagyis az európai szociális modell és az azt finanszírozni hivatott kontinentális vegyes-gazdasági modell a műholdas csatornák elterjedése révén Amerika-központúvá váló tömegmédiában idejétmúltnak, meghaladottnak, avíttnak lett feltüntetve, míg a szabad világ központja afféle ígéret földjeként rögzült széles tömegek világképében továbbra is (sőt, egyre inkább) éppúgy, mint az „újvilág” felfedezése óta csaknem mindvégig. Sokak számára (gyakorta még a haszonélvező rétegek hamis kollektív tudata szerint is) egyre inkább kolonc lett a jóléti állam, holott a hosszú évtizedeken át realizált jóléti transzferek szociális hozadékai idővel komoly társadalmi tőkévé, egyúttal világszintű versenyelőnnyé kumulálódtak Nyugat-Európa-szerte.
Amerika hamis keletkezésmítosza töretlenül sugárzott az űrben keringő kereskedelmi műholdak felől az öreg kontinens egyre borúsabbnak ítélt ege felett. Ennek folytán néhány (leginkább francia nyelvterületen észlelhető) szórványos gazdatüntetést és ágazat-specifikus nehézipari munkássztrájkot leszámítva hangsúlyos ellenállási mozgalom nem rengette meg a nyolcvanas évekbeli bányászsztrájk Thatcher általi karhatalmi leverését követő évtizedekben az Európai Közösség területét. A tudatipar sikerrel lehetetlenítette el a károsultak tisztánlátását, így tájékozódási pont híján Európa munkavállalói némán tűrték a ’45 utáni évtizedekben szüleik és nagyszüleik heroikus munkájával felhalmozott gigantikus közvagyonállomány nyomott áron történő, tömegével zajló, amerikai irányú privatizációját, valamint az elosztórendszereket sújtó restrikció és a közszolgáltatások alulfinanszírozásának állandósulását. A piacosító folyamat a hazáját deklaráltan amerikanizálni szándékozó Thatcher alatti Nagy-Britanniából indult ki – miként az ismeretes – még a nyolcvanas évek elején, majd egy évtizeddel rá e megatrend vírusszerűen terjedt át a La Manche-csatorna túloldalára is.
A francia és az olasz közép-jobb kormányzatok a rendszerváltó poszt-szocialista tömbbel akkortájt csaknem egy időben láttak hozzá a ’45 után hatalmasra duzzadt közvagyonuk eltékozlásához. E vészjósló folyamat a piaci fundamentalizmussal zsigerileg szembehelyezkedő Helmut Kohl ’98 őszi bukásával tetőfokára hágott a Lajtán túl éppúgy, mint az addigra gyorslefolyású sokkterápián átesett (illetve átejtett) V4-térségben. Témánk szempontjából e ponton érdemes némileg elidőznünk, ugyanis napjaink Európai Uniójának az amerikai kormányzattal szembeni alárendeltségi pozíciója éppen ezen – ritkán hangsúlyozott jelentőségű – kiindulópontra vezethető vissza.
A nagyformátumú európai közéleti személyiségek utolsó fajsúlyos politikai nemzedéke által dominált egy emberöltővel korábbi korszakban a nagypolitika még sikerrel tartotta fenn a társadalmi igények és az akkortájt európai hátterű kontinentális nagytőke érdekei között az önnön korszakos elődei által a ’45 utáni „három dicsőséges évtizedben” megteremtett egyensúlyi viszonyrendszert (e kifejezés a valamikori francia szóhasználatból ered).
Az ezredforduló után azonban (Kohl és Chirac pitiáner pártfinanszírozási álbotrányokkal elősegített visszavonulását követően) a piaci fundamentalista modell felé látványosan elmozduló (a kontinensen leginkább Schröder és Merkel, valamint Jospin és Sarkozy nevével fémjelzett) korszakban már kizárólagossá vált az addigi Rajna-menti berendezkedési modellnek az európai gazdasági szereplők érdekei szerinti egyoldalú torzítása, tulajdonképpeni lépcsőzetes elporlasztása. Az EK-t, majd az EU-t hagyományosan dinamizálni képes Berlin-Párizs-tengelynek a német újraegyesítést követő fokozatos gyengülése mindennek részben kiváltó oka, részben következménye volt. A német nagytőke ekkorra már egy-másfél évtizede primer haszonélvezője a gyáripar kiszervezési gyakorlata folytán az EU-t vezető ország határai mentén tömegével rendelkezésre álló olcsó lengyel, magyar, szlovák munkaerőnek, ami gigantikus versenyelőnyt, többletprofitot és befolyás-potenciált biztosít számára unión belüli versenytársai és az otthoni szakszervezeti kooperációk kárára.
A munkavállalói és fogyasztói tömegek érdekeit negligáló, negatív irányú modell-korrekció a skóciai golfpályán tapasztaltak alapján mára láthatóan odáig fajult, hogy immár az európai vállalati szféra érdekei is háttérbe szorulnak az amerikai kormányzat relációjában (nem csak a munkavállalóké). E meglepő tény valós kiváltó oka az egy-másfél emberöltővel korábban végbement privatizációs hullámban és az anno Amerikából kiinduló 2008-as világkrízis során lezajlott kényszerű tőkekoncentrációban keresendő, mely összefüggő megatrend során az európai iparvállalatok és a kontinentális gyökerű vezető pénzintézetek zömében amerikai ellenőrzés alá kerültek tulajdonszerkezetük vonatkozásában. Ezen – napjaink viszonyai szempontjából döntő jelentőséggel bíró – tulajdonszerkezeti változáshullám szinte némán ment végbe az ügyletek tényét neutrális hangvételű mínuszos hírek sorai közé rejtve (legfeljebb burkoltan) közlő világsajtó néma közönye mellett.
Az ’55-ben kezdetét vevő nyugat-német gazdasági csoda után két emberöltőn keresztül töretlenül sikeres Európa-projekt a politikai talapzata vonatkozásában is végzetesen megrendült (e reális vízió primer gazdasági aláásása utóbb a fentebb részletezett privatizációs és vállalatfúziós megatrend érvényesülésével ment végbe). Az integrációs folyamat eme szekunder aláaknázását a nagyformátumú politikusnemzedékek egyik utolsó mohikánjaként elhíresült francia exelnök (Valéry Giscard d’Estaing) vezette Alkotmányozó Konvent keretében kidolgozott uniós alkotmánytervezet elfogadásának tudatos ellehetetlenítése tette lehetővé (formailag az angolszász tömegtájékoztatási és kulturális befolyásolás alatt álló Írország e tárgykörben kiírt 2005-ös népszavazásának nemleges eredménye révén). Az európai állampolgárság, a kétkamarás uniós törvényhozás, a szociális jogok egyidejű közösségi deklarálása ennek folytán nem realizálódhatott közjogilag kontinentális szinten, ami nyilvánvalóan az angolszász neoliberális modell európai lobbi-csoportjait erősítette automatikusan.
A poszt-szocialista térségnek egy ilyetén módon redukálódó, minimalizált-szerkezetű unióba való (akkortájt végbemenő) felvétele meggátolta egy külpolitikájában, védelmi rendszerében, szociális pillérében és fejlesztési programja terén egyként koherens Közösség kiformálódását. Az identitásválság vákuumhatást eredményezett, melyben még inkább centrális szerep jutott az (olcsó közép-európai munkaerőtömegek azonnali rendelkezésre állása folytán a kontinensen is leginkább a tartósan leszorított bérszínvonallal fémjelezhető) angolszász gyökerű neoliberális modell aktorainak. A valaha nagyhatalmú francia és német szakszervezeti föderációknak a mindenkori béralkuk során mindaddig bombaként ketyegő zsarolási potenciálját generációkra hatástalanította a poszt-szocialista tagállamok olcsó munkaerőtömegeinek a megjelenése a közösség egységes munkaerőpiacán.
A pár évre rá bekövetkező (2008-as) globális pénzügyi krízis már egy önmaga modellértékűségébe vetett hitében alapjaiban megrendült, szélsőségesen globalo-privatizált Európát talált meg depressziós hatásával, ekként sorsszerűen bekövetkezett, hogy az öreg kontinens – az Atlanti-óceán két partja között addigra kialakult szoros tulajdonosi áttétek okán – az USA felől törvényszerűen importálta a programozott pénzügyi pokolgép minden sorscsapását.
Miként a ’29-es nagy világgazdasági krízis is a Wall Street felől érte az amerikai bankrendszer és keleti parti befektetői kör felé meghatározó kitettséggel bíró weimari rendszert, akként rendítette meg a másodlagos hitelezési piac amerikai összeomlása a Berlin-központú korabeli uniós gazdasági modellt (maga alá temetve életképes kontinentális vállalkozások tömkelegét). Ahogy a ’29-es krízis utáni (’33-ban kezdődő) stabilizációt az USA üzleti körei a német (az első nagy háború után pedig az olasz) szélsőjobboldal dotálása révén kívánták kezelni egy évszázada, éppúgy a német AfD, az osztrák Szabadság Párt és az olaszországi Itália Fivérei amerikai támogatása számít afféle nyílt titoknak napjainkban. Az analógia vérlázító.
Az 1815-ben Waterloonál lezajló (végül a forradalmi Franciaország nemzetközi koalíció általi leverésével végződött) ütközet kimenetele állítólag azért volt sorsfordító a kontinens pénzügyeit meghatározó Rothschild-bankház szempontjából, mert a forradalmi rezsimmel szemben felsorakozó nagyhatalmi kooperáció eladósodottsága a nemzetközi bankcsoport felé kritikus mértékűvé vált az addigra lehívott gigantikus hadihitelek okán, így Napóleon esetleges győzelme összeomlást idézett volna elő a korabeli pénzvilág londoni cityben lévő központjában. Napóleon bukásával – cityvel szembeszállni képes súlyponti konkurens híján – e kérdés jó időre okafogyottá vált ugyan, azonban az első világégést követően végbement szakszervezeti erősödés kontinens-szerte felvetette egy antimilitarista, baloldali, rendszerellenes hatalomátvétel távlati lehetőségét, emiatt vált szükségszerűvé az olasz fasizmus és a weimari „polgári” pártok irányította karhatalmi erő révén az orosz forradalom győzelmét követően felettébb parázsló kontinentális forradalmi hullám vérbe fojtása. Az 1918-1920 közötti két esztendő legjelentősebb történései csaknem mind e profitvédelmi célú preventív ellenforradalomnak tudhatóak be, mint példának okáért a Bajor Tanácsköztársaság, a berlini Spartacus-mozgalom és a Magyar Tanácsköztársaság csaknem egyidejű leverése, valamint – a fiatalkorában svájci tartózkodásakor Leninnel híresen jó viszonyt ápoló, akkortájt még kommunista érzelmű – Mussolini vezette feketeinges osztagok (puccsal felérő) menetelése Lombardiából Rómába. Hatalmas profittömegek váltak volna semmissé az első világháborúban egymással négy évig háborúzó rezsimek láncolati bukása esetén,melynek elkerülése sarkalatos kérdésnek minősült a globális bankrendszer felől nézve. Egy évtizeddel később a nácik Wall Street felőli feltőkésítése zárta e nem túl dicsfényes történeti eseménysort.
Az amerikai fegyveripar irányából napjainkban saját költségén militarizálandó Európának a legfeljebb formálisan jelen lévő orosz veszéllyel megideologizált közeljövőben végbemenő képesség-fejlesztése révén az öreg kontinens alközpontjai a várhatóan romló általános létviszonyok okán majdan akár jó eséllyel kibontakozni képes bármelyirányú rendszerellenes népmozgalom ellenében is képessé válhatnak a kaotikussá váló viszonyok karhatalmi jellegű stabilizálására. Ne feledjük: anno évtizedeken keresztül az olasz és a francia euro-kommunista formációk voltak a legerősebb ellenzéki erők az EK mediterrán nagyrégiójában a hidegháború során, mégse kerülhettek kormányra soha, mert közölte a helybeli CIA-rezidentúra a vezérkarukkal, hogy győzelmük esetén az érintett országok haderejére támaszkodva bevezetik a korabeli görögországi ezredesek diktatúrájához vagy a latin-amerikai juntákhoz hasonló jellegű nyílt katonai rezsimjüket. E viszonyok távlatilag bármikor megismétlődhetnek a militarizált Nyugat-Európában az elégséges stabilitásszintű kormányzatok tartós hiányában.
A globális pénzrendszer fennmaradása szempontjából a kormányképesség megőrzése az EU egészén ügydöntő, hiszen egy rendszerellenzéki fordulat sorozatos végbemenetele esetén kérdésessé válna a felhalmozott állami hitelállományok jövőbeni törlesztési szándéka, illetve képessége. Az Oroszországtól való félelem helyett sokkal inkább a stabilitásőrzéstől, valamint a védelmi ipari és hitelezői profithajszától vezérelt fegyverkezési elvárások olyan erőssé váltak napjainkra, hogy az eladósodásra hagyományosan kritikus szemmel tekintő brüsszeli technokrácia önnön neutrálisként beállított szakértői ideológiájával is szembe helyezkedve lehetővé tette a hitelből történő fegyvervásárlási programok realizálását, mely tételek ráadásul nem kerülnek kimutatásra az államháztartási hiánymutatók megállapításakor a monetáris unió tagállamai vonatkozásában.
A fentiekhez kapcsolódva végezetül fontos leszögezni, hogy az USA az elmúlt pár évben többször jól láthatóan direkt mód átvette az EU feletti ideiglenes irányítást, ami a protektorátussá válás vitathatatlan jeleként értelmezhető. Példának okáért a latin-amerikai ország-csoportot tömörítő Mercosur és az EU-között hosszas előkészületeket követően 2024 végén nyélbe ütött szabadkereskedelmi megállapodás elsődlegesen az amerikai tulajdonlású brazíliai és argentin grandfarmokból származó GMO-technológiájú élelmiszeripari termékeket hozta helyzetbe az európai belpiacon, miközben az EU mindezért cserében a gyakorta amerikai résztulajdonban álló németországi autóipari konglomerátumok kivitelét segítette elő Latin-Amerika felé. Ukrajna tagjelölti státusa is hasonló jellegű atlanti érdekviszonyok mentén vált lehetségessé, hiszen a rendkívül termékeny ukrajnai fekete földek szintúgy amerikai tulajdonban állnak, így az unión belül már akár a várhatóan elhúzódó csatlakozási tárgyalások során is értékesíthető volna az ukrajnai előállítású agrár-exportcikkek sora. Az eme kereskedelmi kapcsolatból származó profittömeg valójában kizárólag amerikai profitérdekeket szolgálna, miközben elsorvasztaná a tradicionális német, francia, holland, dán élelmiszergazdaság családi tulajdonlású derékhadát.
Napjaink Magyarországán kevés figyelem hárul a nemzetközi viszonyokra, ami érthető az országgyűlési kampány közeledtével. Ennek okán elkerülte a magyar sajtó figyelmét a Forbes nemzetközi kiadása által közreadott azon makro-adat, mely szerint Trump elmúlt félévnyi kormányzása alatt (főként az emelkedő vámtarifáknak betudhatóan) az USA területén ez idő alatt 800 ezer munkahely szűnt meg az általános költségemelkedési trend és a lakossági vásárlóerő-vesztés okán. Mindez nem éppen pozitív előjel a közeljövőnk viszonyai tekintetében, hiszen a kiváltó okok Európát (és benne hazánkat) éppúgy sújtani fogják, miként a szabad világ egykor messzi földről irigyelt vezető hatalmát. Orbán Viktor a Tusnádfürdőn legutóbb elhangzó beszédében amerikai nagybefektetések sorát ígérte Magyarország számára. A skóciai Trump-golfpálya felől eddig kizárólag felettébb költséges számlák érkeztek kis hazánk felé. A többi hozadék hamarosan a hátunkon csattanva válik érzékelhetővé számunkra.
