Néhány alapadat, amit érdemes tudni a most kezdődő párizsi klímacsúcsról, mely a 2009-es koppenhágai klímacsúcs fiaskóját hivatott jóvátenni.
A 2015-ös párizsi klímamegállapodás célja az lesz, hogy az emberiség 2 Celsius-fok alatt tudja tartani a század végéig a globális átlaghőmérséklet emelkedését – bár ez lehet, hogy csak álom marad.
Mindenesetre a júniusi G7-találkozón komoly előrelépések történtek: eszerint a G7 országok 2050-ig 40–70 százalékkal mérséklik az általuk kibocsátott üvegházgázok mennyiségét. Ezt a megújuló energiaforrásokra történő átállással érik el, amelyek arányát indirekt pénzügyi eszközökkel is segítik, mint például a fosszilis alapú energiatermelő rendszerek exportámogatásainak megszüntetése. Az évszázad végére a gazdasági nagyhatalmak nullára csökkentik szén-dioxid-kibocsátásukat, és teljesen megújuló energiaforrásokra állnak át. Persze, lehetséges, hogy ez kevés lesz: 50 százalékos azonnali kibocsátáscsökkentéssel lehetne elérni, hogy a globális felmelegedés ne érje el a 2 Celsius-fokot, amit tudományos körökben az irreverzibilitás határaként emlegetnek.
Főbb kérdésekben megosztottak
November 30 és december 11 között mintegy 195 ország képviselői gyűlnek össze Párizsban. Ebből 134 fejlődő ország, melyeknek létkérdés a klímaváltozás kedvezőtlen hatásainak enyhítése. Az évi 100 milliárd dolláros klímasegélyalap büdzséjének összeadása tehát kulcsfontosságú lesz a konferencián. Franciaország az ENSZ szokásos szeptemberi közgyűlésén évi 3 milliárdról 5 milliárd euróra emelte hozzájárulását az ENSZ klímaalapjába. Az új összeg 2020-től lép érvénybe.
Az alap pénzei a gazdaság zöldítését is hivatottak finanszírozni, nemcsak a természeti katasztrófák utáni teendőket. Franciaország azt szeretné, ha Kína is pénzt adna az alapba.
Fotó: freeimages.com
A fejlődő országok azt szeretnék elérni, hogy 2020-tól ennél nagyobb éves összeg álljon rendelkezésükre. Az USA és más nagyhatalmak viszont nem favorizálják a segély megemelését. Hogy e kérdésben sikerül-e kielégítően megegyezniük a két tábornak (fejlődők és fejlettek), nagy részben ezen is múlik a konferencia sikeressége. Megjegyzendő: 2014-ben a klímaügyi finanszírozás elérte a 62 milliárd dollárt, derült ki az OECD összesítéséből.
Azt sem tudni egyelőre, hogy Párizsban vajon sikerül-e elfogadtatni egy új rendszert arra, hogy a fejlődő országokat kárpótolhassák a természeti katasztrófáktól és a klímaváltozás káros hatásaitól (aszály, árvíz, emelkedő tengerszint) elszenvedett anyagi károkért, akár úgy, mint ahogy egy biztosítási szerződés teszi.
A konferencia másik nagy kérdése az lesz, hogyan lehet a 2025 és 2030 utáni évekre szigorú emissziómérséklést előírni, az egyes országoknak, kötelező érvénnyel. Vajon a fejlődő országok felhagynak-e azzal a retorikával, hogy egy ideig ők is szennyezhessenek sokat, mondván a fejlett országok éppen ezt tették az előző évszázadban.
A vállalások 2030-ra várhatóan csak átlagosan 3 százalékkal mennek alább annak az emissziónövekedési rátának, ami évi 8 százalékos növekedés abban az esetben, ha nem fogják vissza légszennyezésüket az országok.
Nincs egyezség arról, hogy pontosan hogyan mérjék az emissziót: az olajkitermelő országok sérelmezik, hogy a számítások főleg a fosszilis energiahordozókból származó kibocsátásra fókuszálnak. Szerintük az agráriumból – mely a metán révén még erősebb szennyezőforrás – és más szektorokból származó légszennyezést is be kellene foglalni a kalkulációkba.
