2005-ben a George W. Bush által propagált nemzetközi szankciók, alkudozások és zsarolások (a szudáni olajfinomítók lebombázását helyezte kilátásba), és a Fehér Ház által mozgósított nemzetközi közösség nyomása eredményezték azt a békeegyezményt, mely véget vetett a több mint 20 éven át dúló vérengzésnek a khartoumi kormányzat és a déli Szudáni Népfelszabadítási Front között.

Az egyezmény kormányzati posztokat biztosított a délieknek, kvázi-autonómiát a területeiknek, továbbá az olajbevételek félbe osztását, és népszavazást déli országrész független álammá válásáról. A voksolásra végül 2010 januárjában került sor. Obama elnök hozzá szokatlan módon önálló vezércikkben üdvözölte a népszavazást a New York Times-ban.

A lakosság várhatóan igennel voksol a függetlenedésre, s az új ország létrejöttével megkezdődhet az észak konszolidálódása is: a gazdasági szankciók felfüggesztése, amit főleg azért kapott az ország, mert terroristákat támogatott és a 90-es évek elején elszállásolta Oszama bin Ladent (ahogy vele egy időben Carlost, a sakállt is).

A szudáni nép, vagyis a dinka és a nuer törzsek múltja erőszakos összecsapásokkal és vérfoltokkal tarkított, de a khartoumi kormányzat egyes déli militáns csoportok felfegyverzésével fokozta a darfuri válságot (2003-2009), mely háborút az ENSZ sajnos nem kategorizálta tömegmészárlásként, s így nem adott jogalapot a nemzetközi közösségnek a beavatkozásra. Ez a háború a hagyományos déli-északi ellentéttől külön kezelendő, bár az erőforrás-problémák, a víz és a termőföld megszerzésére irányuló igyekezet e konfliktusba is bejátszott.

A khartoumi kormányzat feje, a darfuri ténykedéseiért emberiség elleni bűntettekkel vádolt Omar Hassan al-Bashir elnök a déli területeken ugyancsak felbujtó volt: nomád arab állattenyésztőket fegyverzett fel, hogy elkergessék és lemészárolják a helyi lakosokat, ha meg akarták védeni a lakhelyüket, termőföldüket és ivóvizüket.

A renegát, öntörvényű, sorozatosan emberi jogokat sértő szudáni rezsim az olaját felvásárló Kína támogatása miatt tehette meg, hogy atrocitásokra építi hatalmát. Mia Farrow ezért szólította fel nyilvánosan Steven Spielberget, hogy mondjon le a pekingi Olimpiai Játékokban elvállalt tanácsadói posztjáról és határolja el magát a darfuri vérengzést támogató kínai kormánytól, amit a rendező végül meg is tett (bár nem jószántából, saját megfontolásából).

Olaj és korrupció

Az északi régió muszlim, a déli keresztény. Az olajkitermelés és a feldolgozás megoszlása miatt észak és dél továbbra is egymásra lesz utalva, kénytelen lesz üzletelni egymással. Szudán olajkitermelése napi félmillió hordót tesz ki.

Az elnyomó észak és az elnyomott dél sztereotípiája azonban nem egyértelmű. A 2005-ös béke óta a déli régió autonómiával rendelkezik, és kormányában azonnal felütötte fejét a korrupció. A fegyverletételi megállapodásokat helyenként megszegik, a Pénzügyminisztérium machinációinak következtében pedig szőrén szálán eltűnt az a 200 millió dollár, amit eredetileg búzára és élelmezésre szántak.

A fejletlen, infrastruktúrát nélkülöző délnek hosszú utat kell megtennie a modernizáció ösvényein. Az olajbevételek transzparens kezelése és fejlesztésre fordítása elengedhetetlen feltétel ehhez. A menekültek visszatérése szintén kihívás, mert ellátásukra, élelmezésükre nincs felkészülve az ország.

A fejlődés útjába állhat, hogy a dél-szudániak nem éppen vállalkozó kedvükről ismertek. A lakosság 53 százaléka a családi farmgazdálkodásban dolgozik, a szaktudatást igénylő állásokat javarészt a szomszédos országok bevándorlói, ugandaiak, kenyaiak, eritreánok és etiópiaiak töltik be.

Az "elveszett fiúk" generációja

A Szudánból szüleik nélkül elmenekült gyerekek ezerszámra kötöttek ki a szomszédos országok menekült táboraiban. Összesen 27 000(!) gyerek futott az életéért hónapokon át a dél-szudáni lápokban, miközben gyerekkatonák vagy rabszolga-kereskedők üldözték őket. Sokan belehaltak az erőltetett menetbe.

Az elveszett fiúk amerikai boldogulásáról, beilleszkedésük nehézségeiről dokumentumfilm készült God Grew Tired of Us címmel 2006-ban, amelyet a Deauville-i Amerikai Filmfesztiválon látott e cikk szerzője. A film nemcsak a kulturális különbségeket, s az életszínvonalbeli komikus különbségeket ábrázolta, hanem a gondolkodásmódbeli differenciákat is tanulságosan rögzítette. A film legmeghatóbb pillanatai azok, amikor a szülők viszontlátják kamasszá cseperedett fiaikat.

Az elveszett fiúk történetét évekkel ezelőtt a hollywoodi rendező, Brad Silberling (Casper, Angyalok városa, Holdfényév, Lemony Snicket) készült filmre vinni. 2003-ban így nyilatkozott e sorok írójának a Szarajevói Filmfesztiválon: "A Lost Boyst a Lemony Snicket-tel egyidőben kezdtem kidolgozni. 5 és 10 év közötti szudáni menekültek egy csoportjáról szól. A 80-as években menekültek el hazájukból, viszontagságos körülmények között, túlélő képességek híján. 'A tanulás a mi apánk és anyánk', skandálták. Elképesztő a történetük. Egy évig(!) menekültek, míg eljutottak Etiópiába, ahol az ENSZ segített rajtuk. Ezzel foglalkozik a film első 19 perce. Ezt követően az Egyesült Államokba kerülnek, Észak-Dakotába, ahol be kell illeszkedniük az amerikai életvitelbe. Néhányukkal találkoztam, töretlen optimizmusuktól szinte leesett az állam. Semmi keserűség nincs bennük, ma tizen-huszonévesek, és a saját családjukat próbálják megteremteni. Magamban intim eposznak nevezem e film műfaját."

A dél-szudáni választásokról napvilágot amerikai cikkekből kitűnik, sok "elveszett fiú" visszatért voksolni, és fejébe vette, hogy hazájában telepedik le. Egyikük a New York Times tudósítójának mesélte el benyomásait, s alighanem jó pár Amerikába származott sorstársa nevében beszélt: "Gyerekkori önmagamat látom bennük", mondta a 150 dolláros cipőt viselő egykori menekült. "Nincs itt iskola, kórház, sok a szúnyog, mégis boldogabbak, mint mi a bankszámláinkkal. Ide tartozom. A világ többi részének nincs szüksége rám, de ezeknek az embereknek igen."