A kudarcba fulladt 2009-es Koppenhágai Klímacsúcs után 2015-ben sikerült végre elfogadtatni a párizsi klímaegyezményt, melyben közel kétszáz ország vállalta konkrét célszámokkal, hogy egy bizonyos bázisév kibocsátásához képest hány százalékkal csökkenti légszennyezését egy bizonyos évig (mondjuk a 2005-ös emisszióhoz képest 2025-re 20 százalékkal). AZ ENSZ égisze alá tartozó klímaegyezménynek szankcionáló ereje nincs, ha egy tagállam nem tartja be a vállalásait, nem járnak érte retorziók.
Az egyezményt azért helyezték önkéntes alapokra, mert a részérdekek dzsungelében a klímapolitikusok és államférfiak így látták megalapozottnak annak esélyét, hogy elfogadható lesz mind a közel kétszáz fél által egy egységes keretmegállapodás. Ha jogilag kötelező érvényű lett volna, akkor sokkal több kifogást, kiskaput, kivételt, kedvezményezést próbáltak volna belelobbizni a szövegébe az egyes országok.
Egységes vállalásokról sem lehetett szó, mert minden kormány más-más mértékű légszennyezés-csökkentést tud „eladni” a szavazóinak. A vállalásokat tehát a helyi viszonyokhoz – az emisszió mértékéhez és a közvélemény fogadókészségéhez – kellett szabni mindenütt.
Trump-effektus
Az egyezmény tagországainak klímatárgyalói némi félelemmel érkeztek Lengyelország széniparának központjába. Donald Trump 2017 júliusában bejelentette, hogy kész kiléptetni az USA-t a klímaegyezményből, mely folyamatot formálisan azóta sem kezdeményezte, arról nem is beszélve, hogy a klímaegyezményt úgy szövegezték meg, hogy például Trump négy évig ne is léphessen ki belőle, tehát a klímapolitika ne legyen alárendelve egyetlen elnöki mandátum retorikájának. (Talán a következő elnök klímabarátabb lesz.)
2018 őszén úgy nyerte meg a brazíliai elnökválasztást Jair Bolsonaro, hogy ő is azzal kampányolt, mint 2016-ban Trump: kilépteti országát a párizsi klímaegyezményből.
Ez azért necces, mert Brazíliában található a Föld tüdeje, az Amazonas-esőerdő, ahol nagyban megy az erdőirtás, részben azért, hogy Brazília exportterméke, a marhák tenyésztéséhez legelőket és takarmányültetvényeket telepítsenek az erdők helyére.
Mi több, Ausztráliában is olyan vezetés jutott hatalomra, mely ellene van a szigorú emissziócsökkentésnek. (Ausztrália szénkitermelése jelentős iparág.)
A klímatárgyalók attól féltek Katowicében, hogy a Trump-effektus kihat más országokra is, és hirtelen az USA-ra, Brazíliára és Ausztráliára mutogatva ők is elkezdenek gyengébb kibocsátásmérséklések mellett ágálni.
Ha ez történik, az azért lett volna katasztrofális, mert a párizsi klímaegyezmény erejét – szankcionáló eszközök híján – az úgynevezett tagok közötti nyomásra (peer pressure) alapozták. Vagyis illik betartani az egyezményt, mert mindenki más betartja. És a renegát ország kollektív kritikának és megvetésnek tenné ki magát.
A másik főbb konfliktusforrásnak az tűnt, hogy az USA nem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy Kína és India más sztenderdek szerint mérje és jelentse be emisszióját, hiszen a globális légszennyezés 60 százalékáért a fejlődő országok felelnek.
A következő részben sorra vesszük, mik valósultak meg az előzetes reményekből, milyen előrelépéseket sikerült elérni a párizsi klímaegyezmény konkrét szabályainak elfogadásában Katowicében.
(Folytatjuk)
