Hogyan befolyásolhatja ennyire negatívan egy kínai pártkongresszus az egész világ jövőjét? Miért kerül elő újra a szén, mint tüzelőanyag az Egyesült Államokban és miért jelent rossz hírt az unokáink szempontjából az Európai Unió újbóli gazdasági fellendülése?
Már a Párizsi Klímacsúcs után arra figyelmeztettek a szakértők, hogy az ott megkötött megállapodás – bár mindenképpen példaértékű – tulajdonképpen azért fenntartásokkal kezelendő. (Ennek okairól itt olvashat!) jelenleg azonban úgy fest a helyzet, hogy még azt a megállapodást sem sikerül betartani. Több, egymástól független előrejelzés szerint ugyanis évek óta idén először újra növekedésnek indulhat az emberiség szén-dioxid kibocsátása – legalábbis erre utal az éppen jelenleg is zajló bonni klímacsúcson bemutatott kutatás, amelynek eredményeit több neves szaklapban is közzétették a Global Carbon Project kutatói. Eszerint az idei évben kb. két százalékkal nő és ezzel új rekordra jut az emberiség szén-dioxid kibocsátása. (A becslés szerint 0,8 és 3 százalék közötti értékkel növekedhet a kibocsátás, a két százalék a legvalószínűbb forgatókönyv.)
Kik a felelősök?
A legnagyobb bűnös a legnagyobb kibocsátó is, Kína, amely egymagában a globális kibocsátás 26 százalékáért felel. Az ázsiai óriás az elmúlt években jelentősen csökkentette kibocsátását, de ez a trend most megfordult: a becslések szerint 3,5 százalékkal nő a szén-dioxid emisszió az idén. Ennek oka viszonylag egyszerű, a GCP kutatói szerint az idei pártkongresszusra a kommunista vezetés jó gazdasági mutatókat akart produkálni, ezért engedélyezték sok új, fosszilis energiaforrást használó (elsősorban szén) erőmű és nagyipari beruházás létrejöttét. Öröm az ürömben, hogy a jelek szerint az elmúlt években Kína hegyvidéki területeit sújtó aszályos időszak véget ért az ősszel, így a vízerőművek – közöttük olyan kolosszusokkal, mint a Három Szoros Gát, újra több villamos energiát termelnek, így az elkövetkező években kevesebb új szénerőmű rendszerbe állítására lehet szükség, ráadásul rohamléptekkel halad a nap- és szélalapú energiatermelő kapacitások kiépítése is.
Hasonló a helyzet az Európai Unióban, de itt nem a széntüzelés okozza a gondot. Amíg éveken át az EU élen járt az emissziócsökkentésben (évi 2-2,2 százalékkal) addig az idén csak 0,2 százalékos csökkentést tudunk összehozni. Az ok egyszerű: az európai fellendülés, a megnövekedett gazdasági teljesítmény, a növekvő energiaigény. A probléma részét képezi Magyarország is, ahol még mindig használunk kőszenet az energiatermelésben és a lakossági fűtés terén is gondok vannak.
Időzített bombaként ketyeg azonban India, ahol a kormányzati intézkedéseknek köszönhetően siekrült visszafogni a szén-dioxid kibocsátást, ezt azonban szinte kizárólag a cementgyártás visszaesése hozta az idén. Ennek köszönhetően a szubkontinens kibocsátása „csak” két százalék körül növekszik, szemben az elmúlt évekkel, amikor hat-hét százalékkal nőtt a kibocsátás.
Mi a következmény?
A Párizsi Klímaegyezményben megfogalmazott célok, amelyek közül a legfontosabb az, hogy hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedés ne érje el a +2 Celsius-fokot az ipari forradalom előtti idők átlagához képest, csak akkor valósulhatnak meg, ha az elkövetkező évtizedben 60 százalékkal csökkentjük az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátását (2035-ig). Ez szemmel láthatóan nem fog összejönni, hiszen két évvel a klímacsúcs után nemhogy csökkenne, hanem éppen nő a globális kibocsátás. Az, hogy mi történik a 2 Celsius fokos felmelegedésnél pedig már elég riasztó: 140 éven belül (kb. 2157-ig) elolvadnak a sarkköri és grönlandi jégtakarók, emelkedik a tengerszint, Miami és Manhattan nagy része, valamint London belvárosa is víz alá kerül, Bangkok, Mumbai és Sanghaj nagy részét ellepi a víz, az emberiség fele magasabb fekvésű területekre vándorol.
Ha a párizsi vállalásokat nem sikerül betartani – és most úgy tűnik, ez a helyzet, - akkor az évszázad végéig 3-3,5 fokkal is emelkedhet a globális átlaghőmérséklet. Ebben az esetben a farmgazdálkodás és az élelmiszernövény-termelés visszafordíthatatlanul és megállíthatatlanul visszaesik, a sós tengervíz behatol a folyókba, s tönkreteszi a talajvizet. Az emiatt elhalt növényekből újra a levegőbe jut a szén, hiszen csak élő növényekként tudják megkötni és tárolni a szén-dioxidot. Ezzel megindul egy önmagát erősítő folyamat: felerősödik a karbonkörforgás, több káros anyag jut vissza a levegőbe, a sarkvidéki jégtakaró 80 százaléka elolvad, a tengerszint ezért folyamatosan emelkedik, a felmelegedett óceánok erősebb szuperhurrikánokat hoznak létre és a világ minden pontján még gyakoribbá válnak az időjárási extremitások: aszályok, gyilkos hőhullámok, pusztító viharok mindennapossá válnak. A felgyorsuló karbonkörforgás miatt, ha elértük a 3 Celsius fokot, már nagyon nehéz visszafordítani a felmelegedést. Inkább az a valószínűbb, hogy 4-5 fokkal emelkedik a hőmérséklet az évszázad végéig.Két fok: gond, három fok: halál
Ebben az esetben a gyorsan olvadó jégtakarók miatt 50 méterrel emelkedik a tengerszint, Kína mezőgazdasága összeomlik, és az ország képtelen ellátni a másfél milliárd fős lakosságát élelemmel. Nyáron átlagosan a duplájára nő a hőhullámos napok száma, a városokban a 45 Celsius fokos hőmérsékletek sem mennek majd ritkaságszámba. Az állandó jelleggel fagyott alaszkai és szibériai területek (permafrost) felolvadnak, amitől 500 milliárd tonna metán szabadul ki a légkörbe. Ezzel turbósebességre kapcsol a felmelegedés. A metán jóval erősebb üvegházhatással bír, mint a szén-dixoid: minden sarki és magashegységi jégtömeg elolvad, a tengerek szintje olyan magasra emelkedik, hogy nemcsak az egykori part menti városokat és övezeteket árasztja el hanem a földrészek belsőbb területeire is behatol. Összeomlik a társadalmi és politikai rendszer, a gazdaság nem létezik, nincs mit eladni, nincs mit venni, az erőforrásokért folytatott harc regionális háborúkba torkollik.
