„A nők munkaerő-piaci helyzetének javítása, foglalkoztatásuk növelése, családi és munkahelyi feladatok összehangolásának segítése érdekében a munkavállaló nők elvárják, hogy készüljön átfogó nemzeti foglalkoztatási stratégia és akcióterv, amely elősegíti a pályakezdő fiatalok elhelyezkedését, a kisgyermekes anyák, a szülőképes korú nők és a 40 év felettiek foglalkoztatását, valamint készüljön olyan bérfelzárkóztatási program, amely fontosságának megfelelően kezeli az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér elvének gyakorlati alkalmazását.”

Vajon mikor mondták, vetették papírra e szavakat? Az 1900-as évek elején? A 1960-as, ’70-es években? A rendszerváltás perceiben, netán napjainkban?

Száz évvel ezelőtt bizonyosan nem, mert akkor rövidebben, tényszerűen és joggal követeltek a nők, számukra nem biztosított jogokat. A harminc-negyven évvel ezelőtti magyar valóságba azonban már nagyon beleférne, és elmondhatta volna akár Duschekné, Cservenkáné, Sebestyénné, az akkoriban ismert mozgalmárnők közül. Ám ezek a szavak bizony 2004. márciusában hangzottak el, akkor, amikor a demokratikus jogok és piaci körülmények közötti megméretések világát éljük.

Ma az élet bizonyos szempontból egyre kategorikusabban tünteti el a mesterséges különbségeket, azaz egyre inkább választópolgárokból, munkavállalókból áll a társadalom, s nem nőkből vagy férfiakból. Persze elképzelhető, hogy egy állás betöltésénél, két egyenlő kvalitásokkal rendelkező jelentkező közül inkább a gyermektelen férfira, mint a kismamára esik a választás. Ám valószínűbb, hogy a különbségtétel alapja sokkal inkább az adott cég üzleti, piaci érdeke, és jövedelmi helyzete, hogy ki éri be például kisebb fizetéssel.

A debreceni gyorson elalvó utas azt álmodja, hogy valahol Ceglédnél jár vele a vonat, pedig már egy ideje a kalauz rázza: megérkeztünk Pestre, szálljon már ki! Napjaink Cservenkánéit, Duscheknéit, Sebestyénnéit azonban nem ébresztgetik kalauzok, hacsak maga az esélyegyenlőségi minisztert nem tekintjük annak. Ő volt az, aki a minap sem ment el a munkavállaló nők IV. konferenciájára – igaz, államtitkárt küldött maga helyett -, oda, ahol az idézett mondatot megfogalmazták. A miniszter asszony jól tette, hogy nem ment el. Nem az ő dolga szólni: már régen megérkeztünk, tessék felébredni!

A munkavállaló nők konferenciájának követelése szerint különálló törvény kell, hogy szóljon a nők és férfiak egyenlő bánásmódjáról, dacára annak, hogy az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról már kész paragrafusok intézkednek. Ez elég érdekes. Persze lehet figyelni a hirdetéseket, hogy van-e bennük így vagy úgy diszkrimináló kitétel, de ezt női törvény nélkül is vagy megteszik azok, akiknek hivatalból ez a dolguk, vagy azzal együtt sem. A komoly álláskínálók iskolai végzettséget, gyakorlatot, nyelvtudást kérnek, s rendszerint az ajánlott munka jellegét írják le, azt pedig a jelentkező önismeretére, önkritikájára bízzák: életkoruk, nemük alapján alkalmasnak tartják-e magukat a megnevezett feladatra.

Egyébként szerintem nagyon gyorsan elfogadta, sőt, már örömmel is veszi a társadalom, hogy az egykor tipikus férfimunkákat hölgyek is végzik. A katonaság befogadta a „gyöngébb” nem képviselőit, látunk brókereket, politikai elemzőket, testőröket, vállalatvezetőket, politikusokat szoknyában, s a belügyminiszter előtt magát haptákba vágó főrendőrön nem azért csodálkozik a tévé hírműsorát néző közönség, mert betartja a szolgálati kötelmeket, hanem azon, hogyan is lehet akkora pocakkal valaki egy fegyveres testület tagja. S csak a készülék előtt ülő hölgy az, aki megjegyzi: ide, a igazán mehetett volna nadrágkosztümben a belügyminiszter asszony.

Az elmúlt tíz-tizenöt év már nem arról szólt, hogy vannak, nőttek a különbségek, hanem éppen fordítva, csökkentek, ha teljesen talán el nem is tűntek. S amelyek megmaradtak, ott nem a nemek szerint, hanem a rendhagyó élethelyzetek, gazdasági viszonyok miatt, s igen felületes szemlélődő az, aki az egyes vállalatok versenyképtelenségéből fakadó munkahelyi problémákat, az olcsó munkaerő miatt bezáródó kapukat „nőkérdésnek” látja.

Ma már a nők ugyan úgy bridzspartin beszélik ki szűkebb és tágabb környezetüket, s döntik el mások sorsát az asztal körül, mint egykoron a klubban a férfiak. Ugyanazzal a szakavatott technológiával keresik meg a munkahelyi főnöknők a beosztott kicsiny, véletlen hibáját, mint férfi kollégáik, s a megannyi erény, érték ellenére esetleg a botlást nagyítják fel, állítják be korszakos bűnként, hogy aztán ki is rúgják áldozatukat. Ma már talán csak egy helyen tapasztalhatók a tényleges és tudatos megkülönböztetés jelei: a munkavállaló nők most lezajlott, IV. konferenciáján. Mert itt a valóságból eltűnt választóvonal helyére oda látják a régit. Hogy ők maguk, mint szervezet, megmaradjanak, fennmaradjanak az ötödik, majd a hatodik konferenciáig. A kérdés csak az, hogy a nőket, vagy saját magukat képviselik-e a konferenciázók? Meglehet, a válasz se nem nő-, se nem férfi párti: a gyarlóságnak ugyanis nincs neme. Egyszerűen csak van. A miénk, nőké és férfiaké. És mert követelik fórumaikon az egyenlő bánásmódot, hát ne tagadjuk meg: hölgyek, urak, azonos arányban ne vegyünk tudomást róluk, mondanivalójukról. Így egyenlő arányban lesz nyugodtabb az életünk.



Ön mit gondol a női diszkriminációról?

A Piac és Profit korábbi interjúja Lévay Katalin esélyegyenlőségi miniszterrel