A “Kis herceg” is tisztában volt vele. Vajon tudjuk, mi az igazi szeretet? Vagy csak úgy csinálunk, mint ha tudnánk? Pedig Jézus mindent elmondott róla. Mindhiába?

Mert ha tudnánk, mi a “szeretet” lényege, biztosan kevesebb boldogtalan, magányos, félelemben élő, napjait örömtelenségben eltöltő ember élne a földön. S ha tudnánk, mi a szeretet és a felelősség között az összefüggés, biztosan egyre kevesebben várnánk el a másiktól, hogy kapjunk tőle szeretetet, ahelyett, hogy mi adnánk, mégpedig számolatlanul, dekázás nélkül. Mert a felelősségérzet miatt megtanítanánk szeretteinket is szeretni, segítenénk nekik megszabadulni boldogtalanságuk okától, s figyelnénk másokra, nem csak magunkra.

Korunk emberére gyakran mondják, joggal, hogy egoista. Csak a saját életének komfortosabbá tételével törődik, hajszolja a sikerélményt, az anyagi javakat, a siker és boldogság külsődleges jegyeivel ékesíti magát fel, elfedve lelki nyomorúságát. Nem törődik a másikkal, úgy gondolja, hogy nincs köze a szűk családján kívül senkihez. Nem figyelünk arra, hogy saját érdekeink érvényesítése érdekében ki másnak és milyen irányban keresztezzük a boldogulását. Mi közünk hozzá. Embertelen, önző világunkra hivatkozunk, a farkastörvény ideája mögé bújunk, s könnyű igazolásokat találunk arra, miért vagyunk közömbösek mások fájdalmával, tehetetlenségével, nyomorúságával, balszerencséjével szemben. S miért ártunk a másiknak, holott ugyannyi energiával még segíthetnénk is neki.

A “szeretet” megélése és gyakorlása a szűk családon belülre korlátozódik. Ám az ego ott is megteszi a magáét. A kisajátító, az adást feltételekhez kötő, a zsaroló, az elvárásokkal megspékelt szeretet inkább jellemző a családi otthon falain belül is, mint az önzetlen, egymásra figyelő, a másik érdekeit előbbre helyező szeretet. Mert minek köszönhető a sok válás, a kihűlt kapcsolatok, a gyűlöletté fajuló szerelmi viszonyokban vergődő embertömegek, a lelkileg megnyomorított gyereke tömege, a gyerekkori lelki stresszektől felnőtt korban is szenvedők egyre növekvő tábora? Gyakran úgy szeretünk, hogy szeretteink ettől szenvednek. De még gyakrabban nem szeretünk, mert szeretetünk kimutatását feltételekhez kötjük. Elvárásokkal vagyunk társunkkal szemben, s ha azokat az nem képes teljesíteni, szeretetlenné válunk, s szenvedünk az önsajnálattól.

Pedig olyan egyszerű volna az egész. S nem más, mint tiszta fizikai törvényszerűség. Aki képes szeretni, szeretetet adni, szeretetet sugározni, figyelemmel és felelősséggel fordulni társaihoz, segítő szándékkal közeledni a barátságtalanhoz, a bajban levőhöz, az az ember százszorosan kapja vissza a környezetétől a szeretetet. Mert a jó vonzza a jót. A szépség és boldogság, az öröm és a felelősség együtt léteznek, s teljesítik ki az embert. A pozitív érzések egyre táguló spirálban vannak. Minden, ami létező ebben a világban, energiát bocsát ki. A vonzás és kölcsönhatás univerzális törvényei szerint azonos energiák vonzzák egymást. A szinkronicitás örök törvényei szerint a jó bevonzza a jót, a szeretet maga köré gyűjti a szereteteket. De nem kell másra gondolni, mint arra az elemi boldogságra, amit akkor érzünk, amikor valami jót cselekszünk embertársainkkal, s látjuk azok örömét. Mert adni jó, attól nemesedik az ember szíve lelke. Szintén öröktől fogva létező törvény: az tud adni, akinek van, s azért ad, mert neki van, s mert adni tud, neki mindig lesz miből. S a környezetét is javítja az önzetlen szeretetre, adásra képes ember. Jobbá lesznek körülötte az emberek.

Miért olyan nehéz elkezdenünk adni, kibocsátani magunkból a szeretetet? Miért félünk attól, hogy ezzel sebezhetőek, kiszolgáltatottak leszünk szeretteinknek? Miért gondoljuk azt, hogy a szeretet érzés csak a vér szerinti és szűk baráti kapcsolatainkban gyakorolható, s a másik ember felé nem fordítható érzés? Miért gondoljuk, hogy csak akkor szabad viszonoznunk szeretetet, ha olyant, és oly módon kaptunk, ahogy mi azt elvártuk. Mert ha nem így történik, bezárkózunk vagy bántunk, vagy tüskéket növesztünk ki, vagy félünk, vagy...

Ha Jézus újra lejönne a Földre, újra kezdhetné az emberiség megváltását és tanítását a szeretetre.

Mert nem csak a Kis Hercegtől tudjuk, Jézus előbb mondta és próbálta megértetni velünk: csak a szeretet útján jutunk el hozzá. Csak a szeretet érzés igazi megélése, gyakorlása vezet a kiteljesedett emberi létezéshez, önmagunkkal való harmóniához, a boldogsághoz, belső énünkkel összeforrott létezésünkhöz.

Legalább ilyenkor, karácsony táján foglalkozzunk Jézus legfontosabb tanítása lényegének megértésével. Hiszen olyan régen próbáljuk megérteni az eszünkkel, az egónkkal. Talán éppen ez a baj? Nem az eszünkkel, hanem a szívünkkel kellene értenünk a “szeretethez”?

!