„Nincs olyan, hogy Széchenyi-terv. Annak ellenére, hogy a Gazdasági Minisztérium honlapján folyamatosan olvashatók a Széchenyi-terv egyes programjai, sorra, ahogy elkészülnek. Jövő év januárban és februárban várható mintegy 70-80 pályázat kiírása: a nem létező tervben szereplő fejlesztési célok megvalósításához lehet egyharmad-rész állami támogatást igényli, a saját kétharmad-rész kiegészítéseként. Hogy ez így olyan, mint egy bűvészmutatvány? Nem mi tehetünk róla.”

Ezek a sorok 2000. decemberében jelentek meg a a Piac és Profitban. „A Széchenyi-terv fantomja” című cikkemre akkor háromféle módon reagáltak (már akik reagáltak egyáltalán): az akkori ellenzéki – ma kormány - pártok hümmögtek, meg hogy persze, igazam van, de mégse így, mégse ezt, hátha még valaki azt hiszi, ők nem akarják a fejlődést támogatni. Meg várjunk, mi lesz belőle! Az államigazgatásban dolgozók szerint: kár is beszélni róla, úgyis mindenki tudja, hogy a korábbi, sok helyütt található pályázatok kerültek egy kalapba, ami persze nem baj. Arra pedig jobb nem is emlékezni, mi mindennel támadtak a Fidesszel szimpatizálók, hiszen szerintük én meg az ő főművüket és az ország fejlődését támadtam.

Mindez nem nosztalgiázásból jutott eszembe, hanem annak a 2002. december 10-i hírnek a kapcsán, hogy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Kehi) átvilágította a Széchenyi-tervet, és rájött: „A Széchenyi-terv kifejezés a jelentős költséggel járó pr-tevékenység eredményeként hatásos kommunikációs szlogenné vált, azonban a költségvetési terv és a programozás követelményei szerint nem tekinthető tervnek.” Na végre!

A Kehi megállapítja még, hogy a Széchenyi-tervbe összehozott, korábban is létező pályázatok abban azért mégis csak különböztek elődjeiktől, hogy míg korábban visszatérítendő, kedvezményes hitelekhez lehetett jutni, a Fidesz-kormány vissza nem térítendő pénzeket osztogatott. Ráadásul tette ezt úgy, hogy a bírálóbizottságok nem egy előzetesen lefektetett szempontrendszer szerint dolgoztak, hanem „a szubjektív megítélés is tág teret kapott.”

Nem vagyok szereptévesztésben, tudom, hogy egészen más a súlya, hogy ezt most a Kehi mondja, és nem egy sokak által talán nem is olvasott üzleti magazin. (Más „sokak” azonban szerencsére olvastak és olvasnak minket, de ezt most hagyjuk!) Csak az fáj egy kicsit, hogy csak most mondja. A kormányváltás után. S most mondja azt is, hogy a propaganda nyomán annyi vállalkozó lett behülyítve – na jó, a Kehi nem így fogalmaz, hanem ’”olyan számban érkeztek pályázatok” -, hogy a rendszer sem fizikailag, sem anyagilag nem bírta, és a törvényben előírt 30 napos átfutási idő helyett 2001-ben átlagosan 164 nap, 2002-ben 104 nap kellett.

A Kehi javaslatot is tesz, mind a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumnak, mind a Miniszterelnöki Hivatalnak (hiszen e két intézménynél van a legtöbb pályázat): kísérjék figyelemmel a Széchenyi-terv átalakítását.

Néhány héttel a kormányváltás után még arról akartam jegyzetet írni, hogy akár van Széchenyi-terv, akár nincs, ha már az elmúlt években annyi pénzt költöttek a marketingjére, nem szabad megszüntetni, átnevezni. Hiszen egy kézzelfogható előnye mégiscsak volt a kiemelkedő pr-nak: soha még ennyi vállalkozás nem értesült arról, hogy bizonyos célokra, bizonyos feltételekkel lehet kormányzati támogatást szerezni. Majd miután a hatalmat gyakorlók nélkülem is úgy döntöttek – vélhetően hasonló logika mentén -, hogy nem kívánják megszüntetni a Széchenyi-tervet, s „csak” azt adták hírül, hogy éppen kiürültek a pályázatok forrásául szolgáló célelőirányzatok, pénzügyi alapok, én is inkább csöndbe maradtam.

Most viszont azt gondolom, van még egy leporolandó gondolat a 2000. decemberi Piac és Profit cikkben: hogy hiányzik egy, a teljes nemzetgazdaságot átfogó fejlesztési stratégia. Aminek ugyan még 1998-ban nekilátott a Fidesz-kormány első gazdasági minisztere, Chikán Attila, ám a bársonyszékből való távozásáig nem készült el vele. Azt már tudjuk, hogy a Széchenyi-terv nem stratégia. És azt is tudjuk, hogy a Nemzeti Fejlesztési Program (NFT) sem az, mivel ez utóbbi kizárólag azokat a fejlesztési célokat foglalja össze, amelyeket az Európai Unió is preferál, és a saját tőkénk mellé EU-támogatást is kaphatunk. Ezek mellett azonban létezhetnek olyan sajátos hazai fejlesztési célok, amelyek ugyanúgy fontosak, de máshonnan kell a megvalósításukhoz a fedezetet előteremteni. Nos, azt ez is magában foglaló stratégia nem készül sehol. Bár szakmai konferenciákon, az NFT-ét ismertető előadásokban utalgatnak rá, hogy kellene - meg hozzá az „alulról jött” ötletek -, mégis úgy tűnik, senki nem gondolja komolyan a szükségességét. Kivéve néhány olyan, megátalkodottan rendszerekben gondolkodó figura, mint e sorok írója.

Írja meg a véleményét!