Mi történt velünk, emberekkel? Mit teszünk egymással? Hová lettek a természetes emberi reflexek: a támogató, jóindulatú, segítő, bizakodó, biztató, esélyt adó gesztusaink egymással szemben? De ha nem kérem számon ezeket a romantikusnak és naivnak is titulálható jelzőket embertársaimtól, számon kérem a korrekt, objektív, kollegiális, érzelemmentes, hiteles megnyilvánulásokat más emberek produktumairól, megnyilvánulásairól véleményt mondva.

Én is néztem Friderikusz Sándor első, a “Szólás szabadsága” című produkcióját, mely önálló gyártásban, leszerződve az M1 újítani akaró, ezért a támadások kereszttűzében dolgozó vezetésével, vasárnap este, a Hét helyén kapott műsoridőt.

Igényes műsorok fogyasztójaként most is kíváncsi voltam az új műsorra, mert már régen leszoktam a Hét nézéséről, hosszú éveken át tartó politikai elfogultsága miatt. Régen leszoktam a kereskedelmi tévék vasárnap esti, politikainak, közéletinek nevezett műsorai nézéséről, a silány, hatásvadász és hiteltelen tartalom miatt. Friderikusz produkciói viszont mindig a képernyő elé ültettek, legyenek azok a show-műsor műfajában, vagy a Nap Tévé reggeli műsorvezetéseként, vagy a régi Az ÉN mozim című, Pulitzer –díjas sorozat részei. A valóban nem kis egóval (s ugyan melyik tévés személyiség nem exibicionista, a szó jó értelmében, e tulajdonság nélkül ugyanis nem ezt a szakmát választanák), de jelentős mesterségbeli tudással és igényességgel megáldott fiatalember ugyanis az esetek többségében magas színvonalon alkotott. Legalább is az én ízlésem szerint. Népszerűsége bizonyítja, hogy így vagyunk vele még nagyon sokan.

Lehet őt szeretni, nem szeretni, de egyet nem lehet: elvitatni talentumát a tévés szakmához.

Az első műsor után másnap reggel kollegáim megkérdezték tőlem, hogy tetszett-e. Azt válaszoltam, hogy szerintem profi volt, egyéni és modern. Nekem egy kicsit hosszú volt az utolsó téma feldolgozása, de kétségtelen a műsor szándéka. Várjuk meg, mivé fejlődik. Kollegáim szintén ezen az állásponton voltak. Azután olvastuk a dühös, érzelemtől elszabadult kritikákat, s nem értettük. Ennyire nem értünk hozzá, hogy mi a jó és mi a nem jó? Ennyire félrenyúltunk volna valaminek a megítélésében?

Friderikuszt újságíró kollegái azonnal szétszedték. A legenyhébb vád a magamutogatás volt, de nem úszta meg a politikai benyalás vádját sem.

Mint áldozatukra az éhes vadállatok, úgy vetették rá magukat az újságírók Friderikuszra. Miért nem csak úgy bántak vele, mint a többi új műsorral? Műsorvezetővel? Miért volt ez a nagy sietség, hogy már az első műsor után megsemmisítsék a műsort és alkotóját is? Mi bajuk ezzel az emberrel?

Azért haragudnak az egyáltalán nem méltatlanul híressé váló tévés személyiségre, Friderikuszra, mert úgy gondolják (s ha lehet, a magyar ember miért ne gondolna rosszra), hogy a nagy múltú, híres elődöket felmutató Hét produkcióját ő túrta ki régi helyéről? A közszolgálati televíziózás egyik utolsó bástyáját döntötte le Friderikusz, hogy helyet kapjon a kereskedelmi televíziózásra jellemző show jellegű produkció, amitől persze, vélhetően megint Friderikusz fog meggazdagodni? S a felbőszült kritikákat író újságírók így akartak szolidarítani a szerintem igencsak megkopott, politikailag lejáratott (még Baló Györgynek sem sikerült újjáélesztenie) műsor készítőivel? Vagy az a baj, hogy a közéleti televíziózásba próbálta becsempészni a korszerű televíziózás eszköztárát? S az már szerintük magának a közszolgálatiságnak a lejáratása?

Talán az bosszantja a sajtót, hogy Friderikusz ezért pénzt kap? Holott az MTV veszteséggel küszködik, s sokan még a havi fizetésüket sem kapják meg időben? A pénzhez való hozzáállás eme kommunisztikus reflexeitől sajnos nem csak az újságírók, de politikusaink sem tudnak megszabadulni. A tévés szerződések nyilvánossá tétele éppen a műsor előtti héten volt szenzáció tárgya. Lehetett csemegézni, ki mennyit kap, kinek igazságos, kinek sok a pénze. Lehetett megint az irigységet előhívni milliók szívéből, s a rossz közhangulatot még valamivel fokozni. Természetesen arról sehol sem olvastunk, hogy a produkcióknak mennyi a költsége, s hogy a vállalkozásnak van egy pénzügyi és egy sikerkockázata, valamint vannak likviditási problémái, valamint előfinanszírozási, illetve tőkeigénye is. És igen: a munkáért nyereség jár, tisztes, a tévés szakmában elfogadott, 10 százalék alatti nyereségráta. Amiből még fedezni kell az adókat, közterheket stb.

Még mindig csak kevesen tudjuk, s ezt hatásvadászó újságírók még kihasználhatják, hogy piacgazdaságban, versenygazdaságban élünk? Ez azt is jelenti: aki pénzt termel, az tartja el az adó befizetéseiből az állami kasszából fizetést kapókat is. De ezt csak mellékesen jegyzem meg, nem gondolom, hogy most egy csapásra megértetem milliókkal, hogy a tehetséges, pénzt generálni képes embereket ne irigyeljük, hanem tiszteljük, mert ők termelik a költségvetés pénzét is.

Friderikusz a sok, gyűlölettől átitatott kritikákra a Nap Tévé reggeli műsorában reagált. Mégpedig magas intelligenciáról árulkodva, önkritikát gyakorolva, néhány megállapítást igaznak és megszívlelendőnek tartva. Őszinte megnyilvánulásából kitűnt, hogy maga sem elégedett. Megígérte mindenkinek, mindent megtesz, hogy a nézők elvárásainak maximálisan megfeleljen. Nem azt mondta, hogy nincs senkinek igaza, hogy ő hibát nem követett el, mint amit szinte kivétel nélkül, minden megvádolt közéleti személyiségtől megszoktunk. Iskolát mutatott alázatból. S szándékosan nem azt állítom, hogy viselkedésben leiskolázta támadóit, mert meggyőződésem, hogy nem ez volt a szándéka.

Megnéztem Friderikusz második produkcióját április 27-én, vasárnap. A profi, magas színvonalú, egyéni, izgalmas műsorral Friderikusz beváltotta ígéretét. Várom, ezután megszólalnak-e a kritikusok? S ha megszólalnak, tudnak-e alázattal bocsánatot kérni?

Ön mit gondol?