Vajon milyen Húsvétja volt két szervezetten peches csoportnak? Az egyiknek olyan, mint akár egy-két évvel ezelőtt: bizonytalan, nyugtalan, esélytelen. A másiknak is, csak akkor még éppen fordítva gondolták. Az előbbi a diósgyőri kohászok – acélgyártók – csapata, az utóbbi a Baumag „befektetők” népes tömege. Mindkét csoport tagjai pontosan tudják, feltámadásra esélyük nincs: ügyüket senki sem orvosolja.

A kohászok pár évvel ezelőtt még olasz nyelven tanultak hinni abban, hogy talán mégis élve és állva marad a gyáruk. Tévedtek, a miskolci kohászat kapujára az olasz tulajdonos, legutóbb pedig az alkalmi vállalkozás, a Borsodi Nemesacél Acélgyártó Kft. szegezte, szegezi ki: vége, nincs munka.

A vége, nincs pénz táblát viszont a magukat kisbefektetőknek nevezők olvashatják többnyire fővárosi randevúhelyeiken, a különféle közhivatalok kapuin. Ők persze más cipőben járnak, mint a diósgyőriek. Egy-két esztendeje nem kapták – mint a kohászok -, hanem maguk keresték maguknak a bajt, csak éppen fordítva gondolták. Tavaly, tavalyelőtt ilyenkor még zsebükben érezték a legjobb valós piaci hozamnál kétszerte több hasznot, azt a jövedelmet, amit pénzükért ígértek nekik.

A 2004-es húsvéti szombat-vasárnap-hétfő arra talán jó volt, hogy Diósgyőrött ráeszméljenek, bármennyire is vádolják, mégsem a bank a ludas, nem a hitelező az igazi oka, hogy ezúttal talán tényleg és végérvényesen bezárják a hajdani Lenin Kohászati Művek még vegetáló részét is. Rájönnek, velük együtt a bank is elhitte a mesét: jön, már itt van a kertek alatt az acélipari konjunktúra, lesz megrendelés, meg munka, meg elapadó veszteség. A hitelintézet – belenyomva csaknem 3 milliárd forintot a DAM Steel, majd BNA néven haldokló miskolci kohászatba – nem sok mást tehetett, mint azt, hogy elzárkózott az újabb pénzinjekciótól. Attól, hogy a nála megtakarítók forintjait változatlanul veszteséges vállalkozásba fektesse. A Baumag-„áldozatoknak” ugyancsak akadt három ráeszmélős napjuk: talán mégsem az államot kéne káruk megfizetésére rábírniuk. Azt az államot, amelyik – akárcsak a bank – ugyancsak nem a saját pénzével gazdálkodik, hanem valamennyiünk adóforintjaival. Hogy pontosak legyünk, a „valamennyiünk”-ben nagyon kevesen lehetnek a „baumagosok”. Ők ugyanis úgy aposztrofálják, sajnáltatják magukat a közvéleménnyel, hogy őket, a „szegény nyugdíjasokat” - másként fogalmazva, adót már nem fizetőket - lopták meg.

A 40 milliárd forintot követelő 18 ezer „kisbefektető” valóban sirathatja a pénzét. Most már hangosabban is zokoghatnak, mint hónapokkal ezelőtt. Amióta kipattant az első ingatlanszövetkezeti ügy – mintegy másfél éve -, azóta mind kevesebb szó esik arról, hogy a megtévesztők mellé azért beszálltak ugyanabba a hajóba a megtévesztettek is: változatlanul vitték a pénzt a lyukas aljú szövetkezeti zsákba.

Most áll a bál, folynak a nyomozások, a vizsgálatok, keresik az elsíbolt pénzeket, a bűnösöket. Ez rendjén is van, csak az hibádzik, hogy az államot okolják a becsapottságukért. A kormányzat számon kérheti a felügyeletet, mert nem időben, akkor is halkan szólt: az ingatlanszövetkezeti ügyletek ellen a pénzügyi vállalkozásokra vonatkozó jogszabályok alapján nem lehet fellépni. Ez a kormányzat és a felügyelet dolga, vitája. De azok, akik éppen azért vitték a pénzüket a szövetkezetekbe, mert azok nem pénzügyi vállalkozások, miért nem magukon kérik számon a hiszékenységüket? És legfőképp: miért az államtól várják, hogy eltapsolt forintjaikat megtérítse?

Az adófizetők pénzének nem az a legjobb sorsa, hogy meglopott „befektetőknek” fizessenek belőle. Már csak azért sem, mert létezik például egy Befektetésvédelmi Alap – persze csak azoknak, akik tényleges pénzügyi vállalkozásokkal állnak jogviszonyban - , hogy baj esetén beavatkozzon, jótálljon. Az adófizetők pénzét amúgy is szokás volt nemes, de alapvetően hibás célokra felhasználni. Például az elmúlt másfél évtizedben nem is egyszer a diósgyőri kohászat megmentésére folytak el a köz milliói. Holott a kohászat helyett végre-valahára a kohászokat kellett volna megmenteni. Például valós új munkahelyek, piacképes munkák Miskolcra telepítésével, olyan átképzésekkel, amilyeneknek az eredményét megveszi a munkaerőpiac.

A húsvéti három pihenőnap talán arra is jó volt, hogy akiknek dolga az adófizetők forintjain őrködni, erőt gyűjtöttek a nem szócska kimondásához. Ahhoz, hogy nemet mondjanak az államot ostromló „kisbefektetőknek”. És nemet mondjanak, ha valaki kitalálja, a privát szféra helyett megint az állam adjon utolsó utáni utolsó segélyt a diósgyőri kohászat megmentésére. Ugyanis az ilyen nemre mondanak a legjobb szívvel igent az adófizetők.