Van postaépülete Tarnaszentmáriának, van műegyetemi hallgatója is a falunak. Pár éve mégis teljes közöny és értetlenség fogadta a javaslatot: „csináljunk teleházat, dőlne a pénz is hozzá”. Azt is a „miről beszél ez?” sokat mondó suttogással fogadta a gyűlés közönsége, hogy az egy évtizede üres honvédségi laktanyát szerezzük meg és szervezzünk bele faluturizmust. Ötleteivel együtt kisöpörte az akkor éppen polgármester jelölt embert az a falu, amelyiknek ugyebár van vállalkozásba adott postája, van műegyetemi hallgatója – a tele- avagy közösségi ház két praktikus feltétele –, sőt van a honvédség által lelakatolt laktanyája, ahová a világháló segítségével vidékjáró turistákat lehetne szervezni, a helybéliek meg idegenvezethetnének, főzhetnének, szuveníreket gyárthatnának és adhatnának el a messziről jött embereknek.

A lehurrogott jelöltet, a kényszervállalkozásba adott posta másmilyen hasznosíthatóságát miért érdemes most, évek múltán is emlegetni? Hát azért, mert a vidékpolitikai kormánymegbízott a minap azt találta mondani, hogy már vagy száz kis falu kiürült postája működik közösségi házként és még vagy 200 esélyes arra, hogy számítástechnikai eszközökkel, internettel bekapcsolódjon a világ vérkeringésébe. Ez bizony már háromszáz helység, Tarnaszentmáriát mégis elkerüli a kormányzati jótett. Vajon csak ez a Heves megyei ingerszegény, csak a múltra reagáló falu „ússza meg” a közpénzen létesítendő közösségi házat?

Kérdésünkre maga a vidékpolitikai kormánymegbízott válaszolt, így: ”Legalább a fiataloktól követeljék meg az elektronikus írástudást”. De ki tegye ezt, kinek a dolga az elektronikus írástudás elsajátíttatása? A „tudásmonopolista” tanár erre nem alkalmas. Pedig a fajtájából van sok. Helyettük a kooperáló pedagógusok modelljét ajánlja az oktatási tára vezetője. Mondta is ezt ugyanott, ahol az elektronikus írástudás megköveteléséért ágáló másik kormányzati illetékes is értekezett. A miniszter azt is előadta: noha 140 ezer számítógéppel rendelkeznek a középiskolák, csak 30-40 ezer komputer alkalmas a korszerű munkára. De ha az iskolának nem lesz módja lízingelni, tartós bérleti rendszerben normatív módon megszerezni az informatikai eszközöket, akkor esélye nem lesz a folyamatos korszerűsítésre. Pedig a kréta és a szivacs mintájára a tanterem alapkellékévé kellene válnia a számítógépnek.

Van, vagy nincs esélye Tarnaszentmáriának arra, hogy utolérje korunkat? A helybélieknek mintha fel sem tűnne, hogy hiányzik a családból az elektronikus írástudás. Idézzünk megint, a vidékfejlesztés politikusától: „Alapvetés, hogy lerángassuk a mítoszokat az információ-technológiáról, s emberközeli megoldásokat nyújtson a szakma”. Vagyis: eleddig nem volt emberközeli az információ-technológia, tényleg nem ismerhette a tarnaszentmáriai nyugdíjas, mire való az informatika. Furcsa paradoxon, de még akkor sem tudhatta igazán, amikor már szinte minden házban ott volt a mobil telefon, s az alvégről senki sem botorkált át a felvégre, hogy beszélgessen a pereputty ott élő tagjával: egyetlen gombnyomás után mondta a magáét. Mi történt? Hát csak annyi, hogy a szolgáltató – jól felfogott érdekének megfelelően – azzal kezdte, hogy bebizonyította, miért jó a kis szerkezet az előfizetőnek. Sőt, maholnap a hatósági típusú ügyintézés teljes folyamata digitalizált formában valósul meg szerte az országban, s ahogy mondta is az e-kormányzatért felelős államtitkár ugyanabban a körben, ahol az oktatási miniszter és a vidékpolitikai kormánymegbízott is szónokolt: ha az emberek elfogadják, akkor mobiltelefonos lehetőséget kapjanak az elektronikus aláíráshoz.

Jól értjük? Eljön az az idő, amikor még mindig él és virul Tarnaszentmárián az informatikai analfabétizmus, de a legidősebb helybéli is mobilja segítségével ír alá otthonról budapesti közhivatalban „kezelt” okiratot? Jól értjük, eljön az az idő. Mint ahogy az a nap is ránk virrad, amikor – valamikor 2005-ben – az állampolgár oldalán lesz a garancia, a megyei, városi, helyi önkormányzat pedig köteles lesz az elektronikus aláírást elfogadni. Nem lehet már csak úgy becitálni a városi közhivatalba a távoli falu polgárát, ha az „betelefonálja” a számokból álló kézjegyét az ügyirat hitelesítéséhez: működni fog a közigazgatási eljárási törvény, benne az IT-ről szóló fejezettel.

Vajon nem azért rekednek meg mégis százszámra falvak a papírnál meg a tollnál, mert a helyi hivatalok unos-untalan bizonygatják: a polgárnak is, a közigazgatásnak is az a jó, ha marad a régi? Ha félfogadási időben ügyintéz az ügyfél, s nem akkor, amikor leül a közösségi ház számítógépe elé, avagy mobilon szentesíti valamely hivatalos iratát? Ha a polgármestert, a jegyzőt, a helyhatósági tisztviselőt messziről előre megsüvegelik még az aggastyánok is? A paternalista államigazgatás akkor nem tud el- és kimúlni, ha egy kézbe koncentrálják a hatalmat, a pénzt, az ügyeket és az ügyintézést. Talán ezért is volt, hogy a ’90-es évek második felében jól, rosszul, de elindult a Sulinet, hogy tudása, készsége, eszköze legyen fiatalnak és idősebbnek a komfortosabb élethez. Mi több, otthon, ellenőrizetlenül szerezhessen tudást, tetszése szerint tájékozódhasson közügyekről, s a karosszékből gyakorolhassa demokratikus jogait. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a Sulinet megálljon, megbukjon, s ahhoz sem, hogy a hatalom, a pénz, az ügyintézés ismét koncentrálódjon, följebb és följebb csússzon, oda, ahová már nem ér el az elektronikus ügyintézés sem. Manapság mintha ezt feszegetnék, tördelnék, bontogatnák le azok, akik egyfelől az informatikai írástudást, másfelől az IT-s közigazgatási eljárást, a krétát és iskolatáblát felváltó, mindig korszerű iskolai számítógépet, az üzleti szférától pedig mindenki számára elérhető, megszerethető szolgáltatást igyekeznek közkinccsé tenni. Miközben ezt teszik, akarva-akaratlan mást is előidéznek. Azt, hogy a polgár maga fogja elzavarni a hatalmát szervilizmussal, függőségekkel, „központba” koncentrált jogosítványokkal és ügyintézéssel őrzőket, azokat, akik legfeljebb csak a látszat informatikai kultúráért buzgólkodnak.

Tarnaszentmáriának ma még nem kell a teleház, ott még nincs az a köszvényes láb, amelyik ne vinné be gazdáját ügyintézni a városba. De a szomszéd falu talán már másképp cselekszik, engedi – mi több reméli, kéri – szervezzék közösségi házzá postáját. Tegyük hozzá gyorsan, mind több „szomszéd falu” kellene és szinte azonnal. Azért, hogy visszafordíthatatlan legyen a folyamat – igényelje is, kapja is mind több helység – az informatika áldását. A házhoz jött informatikai írástudást, komfortosabb életet – az otthoni karosszékből gyakorolható demokráciát.