Az az újságíró, aki több mint harminc éve él meg abból, hogy rohan a hírek után, érdekes, vagy fonák történetekből ír riportot, értékítéletéhez, felfogásához mér hozzá politikai, gazdasági, emberi eseményeket, történéseket, cselekedeteket, hogy közlésvágyát publicisztikába öntse, nagyon is megtanulta, hogy milyen is az adjon isten, meg a fogadj isten. Ha telefonál valamilyen hír okán egy hivatal, vagy egy vállalat vezetőjének, már a titkárnő második szava után tudja, milyen lesz a folytatás. Mikor linkelnek, mikor hazudnak, mikor őszinték, mikor félnek, mikor van rendben a szénájuk. Amikor pedig már az a párbeszéd rész kezdődik a titkárnő-asszisztens-titkár, illetve az újságíró között, hogy „milyen ügyben”, „hivatalosban, de a témát, a részleteket vele, személyesen...”, már esélye van a lap munkatársának a tájékozódásra, tájékoztatásra, igen, ez utóbbira: normális esetben az olvasó valós kérdésével érkezik, s a néki adandó valós válasszal távozik. Ugye banális mindez? Az. De az élet nem ilyen. Sokkal cudarabb. Legalább két okból. Egyrészt a cégek, intézmények vezetői igen sokszor nagyon is gyűlöletes és elkerülendő dolognak tartják azt az újságszereplést, amelyet nem ők kezdeményeztek. Másrészt egyre kevésbé ritkán valóban felületes, torz, dilettáns tálalásban jelennek meg a vállalatról, intézményről szóló információk, akkor kiváltképp, ha nem újságíró, hanem újságba író vállalkozott a tájékozódásra/tájékoztatásra.

Elmérgesedett viszony kerekedett ki mára – be- és elzárkózó cégek tömegével állnak szemben a kommunikáció ugyancsak tekintélyes számú vadhajtásai lapok, rádiók, tévék, illetve szerkesztők, újságírók formájában. Valahol félúton pedig ott találtatik az a milliónyi ember, aki nem Örkénytől, hanem no name tollforgatótól vár egyperceseket, negyed-információkat, amitől ő maga informáltnak érzi magát. Az ennyire sivár, bizalmatlanságra épülő világban nincs esély a kitörésre? Ha van, akkor sincs magától. Talán éppen ezért váratlan, szinte hihetetlen, s egyenesen meghökkentő az a vállalkozás, amelyre egy győri PR-cég rászánta magát. Az egyik oldalt, a vállalatot, annak menedzsmentjét szeretné információval – tanáccsal, alkalmazott tudással - ellátni arról, hogy ha van mondanivalója a nyilvánosság számára, azt hogyan ne tartsa vissza, illetve, ha a nyilvánosság nevében kopogtatnak be hozzá, vegyük a legjobb esetétet, a valódi újság valódi újságírója, hogyan, mit, mennyit és miért közöljön, miként tájékoztasson és miről ne beszéljen.

A győri PR-ügynökség ma még nem tudja, hogy mondanivalóját hányan is akarják meghallgatni, vegye-e kölcsönbe az ETO tízezres stadionját, avagy elegendő lesz-e egy kis asztalka a helyi presszók valamelyikében. Nagyon könnyen igaz lehet, hogy cégek felsővezetői érzik már hosszú évek óta, hiába van sajtós, marketinges, PR-os – sokan készek a más és más szakmát összetéveszteni, avagy összemosni - , az ő mondanivalójuk hibásan, szűrve, torzan lét napvilágot nyomtatásban, s ami rosszabb: akkor is írnak róluk, ha nem akarják, ha szívük szerint elbújnának. De ugyanígy tömegesen igaz lehet a másfajta, ellentétes felfogás is: nekem, gondolhatja a cégvezető, stratégiáról, befektetésről, piacról kell döntenem, „sajtózzon” a beosztott, azért fizetjük.

Hogy mi lesz a győri PR-cég vállalkozásának a mérlege, utólag derül ki. De azt már ma is tudni lehet, hogy a gazdasági élet szereplőinek, valamint a sajtónak a kutya-macska viszonya – tisztelet a kivételnek – régi keletű. Az utóbbi bő évtizedben legfeljebb annyi történt, hogy hamarabb lesz böjtje valami nem tudásának, jobban fájnak az adott és a kapott, rendszerint sokkal mélyebb sebek. Akárhonnan is nézzük, de igazi, az utolsó porcikájáig fogyasztói társadalomról másfél évtizede beszélhetünk Magyarországon, s bizony sokfelé még a régi reflexek ugyanúgy dolgoznak, mint a csak tanult, nem mindig eléggé ismert új megoldások, gyakorlatok. Csak egy példát citáljunk most, tételesen a kereskedelmi marketing háza tájáról, már csak azért is, mert ott viszonylag kevés állandó szabállyal lehet találkozni. Az egyik „törvény” azonban ez: a terméket úgy kell megalkotni, hogy megfeleljen a fogyasztó szükségleteinek, illetve a cégnek véglegesítenie kell a termékét, annak árát és terjesztését, mielőtt a reklámkampányt elkezdi. És most térjünk vissza a cég és a nyilvánosság kapcsolatára. Mikor lehet újságíróra számítani? Akkor, amikor a termék nem tudja azt, amit állítanak róla, amikor nem felel meg a fogyasztó szükségleteinek. Mikor nem akar újságírót látni nemhogy a vállalat kapujában, de az utcában, a kerületben a vállalati vezető? Akkor, amikor mást állít a vég a termékről, mint a valóság, amikor nem felel meg a fogyasztó igényeinek.

A „mikor és mit kommunikáljon – ha akar, ha muszáj – a cég magáról, termékeiről” kérdésre tényleg nem az első számú vezetők dolga nap mint nap megadni a választ. De az sem túl bölcs, hogy a nyilvánosságnak akkor szólnak, amikor a cég valamely vezetőjének az eszébe jut. Sokkal többet ér, ha a „belső kommunikátor”, aki kifelé is, befelé is felelős az információáramlásért, hivatalból és közvetlenül látja a cég stratégiai és taktikai döntéseit, folyamatait, mert akkor azt is tudja, mikor tilos, mikor lehet valamiről nyilatkozni, mikor és mire „érik meg” a termék, s összekapcsolja a, kívülről hozott – a vetélytárs produktumairól, a piac fizetőképessége alakulásáról, a gyártmányt fogadó elutasító, megdolgozandó, vagy éppen szerető közhangulatról -információkat a belsőkkel. A magyarországi gyakorlatban talán csak a legjobb tőzsdecégeknél foglalkoztatnak ennyire bevont, tájékozott, kifelé és befelé is hiteles szakembereket. Akik viszont a cég első számú vezetőivel együtt állnak a nyilvánosság elé, ha van mondanivalójuk, s akkor is, amikor arra akarják rávenni őket, hogy legyen. Hitelessé váltak a sajtó előtt, mint ahogy maga az információ is hiteles, mert tőlük származik.

Elit tőzsdecégből és a sajtót igényesen megszólító, munkatársaival őszintén és tartalmasan beszélni tudó vállalati vezetőből kevés van. Nagyon kevés. Pedig őket – keveseket – szereti, tiszteli a sajtó, a tőlük kapott információk mögött nem keresi a sandaságot, hitelesnek tekinti e cégeket és vezetőit. Valamikor egyszer ők is kezdték, tanulták ezt a világot – a „mikor mit kell, mikor, mit szabad mondani” tudományát. Lehetnek többen az ilyen vezető menedzserek? Bizonyára. Hogy mennyien is? Annyian-e, amennyien beférnek a győri presszó kis asztalkája mellé, vagy kénytelen lesz kivenni az ETO stadionját a sajtóval való kommunikációról szóló konferenciát szervező győri PR-cég? Nos, ha valami, akkor ez az igazi találós kérdés.