A valódi probléma ugyanis máshol keresendő. Nevezetesen ott, hogy az egészségügyi biztosítás több mint öt évtizede jelentősen drágább, mint amennyit a társadalombiztosítás fizet. A tébé, vagyis az adózó állampolgárok fizeti(k) − úgy-ahogy − az infrastruktúrát, a gyógyszerköltségek egy részét, az eszközöket, a villany- és gázszámlát. Ezen kívül a bérköltségek egy részét. A bérköltségek másik, meglehetősen jelentős részét viszont közvetlenül a betegek dugják a megfelelő fehér köpenyek zsebébe. A kettő között az a különbség, hogy az elsőt megtervezik, megvitatják, az Országgyűlés törvénybe iktatja − a másodikat pedig utólag megbecsüli valamely vállalkozó szellemű gazdaságkutató.

Éppen ezért balga dolog orvosi hálapénzről beszélni.

Az orvosi hálapénz csak a jéghegy csúcsa. Aki már járt kórházban − betegként vagy egészségügyisként −, az tudja, hogy a hálapénzek vagy borravalók jelentős hányadát a nővéreknek, és betegtologató fiúknak dugott ezresek és százasok teszik ki. Az orvosnak adandó tízezresekhez képest ezek nem túl nagy összegek − viszont sokaknak és sokszor kell adni. Egy ezres ide, egy-két százas oda. Főnővér, néhány nappalos, néhány éjszakás, tologató fiú…

Kell?

Az orvosok többsége nem kényszeríti ki a hálapénzt, és nem fog szándékosan rosszul vágni, vagy rossz terápiát alkalmazni, ha nem kap. De beszéljünk csak nyíltan: a kórházi személyzet többi részének viszont sok-sok alkalma van megmutatni, milyen nehéz az élet a megfelelően kiosztott borravaló nélkül. Nem kell hozzá sok: elég csak a szélső ágyban fekvőre kinyitni az ablakot télvíz idején; félórácskát hagyni a ketteskét saját ürülékében feküdni, vagy fájdalmában jajgatni; nem segíteni a fürdésnél; otthagyni a tolószékben az ambuláns várakozók sora mögött… a sor hosszan folytatható. Nem állítom, hogy nincsenek áldozatkész nővérek, mert vannak. De személyes tapasztalatom, hogy ha valaki nem adja meg az elvárt obulusokat az ápoló személyzetnek, az csakhamar saját bőrén fogja érezni, hogy mások előnyben vannak.

Ha tehát egyszer komolyan kezdünk beszélni a hálapénzről, azt a legkevésbé sem szabad az orvosokéra szűkíteni. Nyilvánvaló, hogy az orvosok személyes tekintélye, a szervezeteik érdekérvényesítő képessége szükségszerűen az előtérbe tolja őket − azonban az egészségügy bérköltségeinek „szürke” finanszírozása elsősorban nem az orvosok ügye.

Beszéljünk nyíltan: a több mint ötven éves egészségügyi szürkegazdaság súlyos károkat okozott a társadalom erkölcsében is.

Hogy mire gondolok? Arra, hogy az emberek lassan természetesnek veszik: az egyébként nekik járó szolgáltatást csak akkor kapják meg, ha külön fizetnek érte. S ha fizetnek valamiért, amiről azt hiszik, hogy külön pénzért megkaphatják, nem kapják meg. Ha fizet, nem kap többet − csak egyenlő esélyekkel indulhat.

A szürkegazdaságból származó bevétel után egyébként senki nem fizet semmilyen adót. De nem ez a legerkölcstelenebb. Hanem az, hogy ugyanazok, akik természetes fizetés-kiegészítőként teszik el adómenetes mellékjövedelmüket − tehát nem adnak a közösnek −, ott állnak az első sorban, amikor kapni lehet.

Mert aki nem fizet adót a hálapénze vagy borravalója után, az is laza természetességgel várja el, hogy a gyereke ingyen tanuljon az iskolában, a rendőr védje meg őt és házát, a villany égjen az utcájában, a kátyúkat foltozza be az útfenntartó és az állam járuljon hozzá a buszbérletéhez. S természetesen: ha rosszul lesz, akkor a mentő jöjjön érte és a gyógyszer árának nagy részét fizesse a társadalombiztosítás. Fel nem merül benne, hogy mindezért ő kevesebbet adott, mint amennyit kellett volna − s hogy az ilyen szolgáltatásokért járó adót is valaki más fizette meg helyette.

Beszéljünk nyíltan: az egészségügyi szürkegazdaság igazi kártétele a (képzelt) előnyökkel való többszörös visszaélés és az „én nem adok, de jogom van kapni” típusú gondolkodás elterjesztése. Ha egyszer majd komolyan beszélünk a hálapénzről, itt kell kezdeni.