„Bővítésbarát oroszok” – olvasható a hathasábos cikk háromhasábos címe, amely mellett ugyancsak az oldal tetejéről indul a fotóillusztráció egy fehér munkaruhás, fehér sapkás, szájkendős hentes, aki rátenyerel egyik kezével négy szalámira, a másikban pedig jókora késsel szeleteli az ízes kosztot. A május 5-i napilap 12. oldala amolyan múltidézőre sikeredett – kérdés, vajon tudatos, avagy ügyefogyott rovatszerkesztői produktum eredményeként? Ha tudatosan, akkor minek: 20-30 éve lehetett, kellett így, a sorok között üzenni a bővítésbarát oroszok szalámi taktikájáról. Ám 2004-ben esetlenségről, szakmaiatlanságról árulkodik a cikkcím és a kép összeolvastatása. Bár ez nyomban túlzás: az összeolvastatás ugyanis valóban a tudatosságot feltételezi – ha ezt tette a napilap gazdasági rovatának rovatszerkesztője, akkor vajon politizált, avagy csupán így maradt az agya a rendszerváltás előtti évtizedekből?

Mindegy is, a lényeg: köszönet érte, egyre ritkábban sikerül jót kacagni valamin, de most összejött! Akiknek nem lehet(ne) mindegy a mulattató szerkesztés, azok a lap gazdái: ők szembesültek azzal, hogy – a Világgazdaság adatai szerint – 2003. negyedik negyedéve és 2004. első negyedéve között az újság 2774-gyel kevesebb értékesített példányszámot könyvelhet el. Ez lenne a válasz arra, hogy az olvasó hiányolja a mívességet, a sok kicsi bugyutaság pedig az olvasófogyáshoz vezet? Bár így lenne, akkor okkal vethetnénk oda, emitt kevesebb az eladott újság, ám amott több: a hírt, az információt, a kommentárt, a riportot – a tárgyilagosságot, a hitelességet, a precizitást – kereső 2774 ember átigazolt a másik, a harmadik periodikához. De nem ez történt: a további három hasonló országos politikai napilapnál a két időpont között ugyancsak lemorzsolódtak az olvasók, mégpedig 6029, 640, 1461 példánnyal értékesítettek kevesebbet, a legtöbben arra az újságra mondtak nemet, amelyik amúgy még mindig jócskán vezet az olvasók száma szerint. Egymaga 29664-gyel értékesített több példányszámot az idei első negyedév statisztikája szerint, mint a másik három összesen.

Nem biztos, hogy az olvasót – pontosabban a már nem olvasót - könnyű megtalálni. Két idézettel azonban segíthetünk felkutatásukban. Vásárhelyi Mária az ÉS legutóbbi számában hosszas eszmefuttatása végén intéz kérdést saját magához, amit meg is válaszol. Így: „ment-é a média által a demokrácia ügye előbbre”, akkor visszavonhatatlanul azt kell válaszolnom, hogy „nemigen”. Mert persze van plurális médiapiac, és többé-kevésbé működik a demokratikus nyilvánosság, a lehetséges forgatókönyvek közül azonban valahogy mindig a legrosszabb valósul meg, ehhez pedig nincs szükség elemzésre, értékelésre, kritikára, jó tanácsra. Manapság a médiával való foglalkozás haszontalan, értelmetlen, terméketlen időtöltés, mert ez a szekér ilyen tempóban és ilyen színvonalon – a „válságértelmiség károgása” nélkül – magától is eldöcög.

A másik idézet már lassan egy éve elhangzott beszédből való, Lengyel Lászlótól származik, aki a szárszói találkozón állt népes hallgatósága elé az alábbival: Az európaivá válás azt is jelenti, ne csak úgy gondoljanak ránk, hogy van egy-két kivételes ember, aki európai, hanem Magyarország váljon európaivá. Ahhoz, hogy ezt elérjük, óhatatlanul tanulni kell: a többi nemzet átlag nagyközönsége sem sokkal értelmesebb, felvilágosultabb, mégsem lehet tartósan, durván, hosszú távon becsapni. Amint önmagunkat sem. Nem lehet vásárolt népszerűséget kipróbálni, a választót félrevezetni. Hogy ma mégis meg lehet tenni Magyarországon, az azért van, mert még mindig itt van a kádári világ, még mindig el lehet hitetni az emberekkel, hogy közérzetet javító intézkedésekkel lehet a problémákat arrébb tolni. Ez Európában nem megy már.

Keresgéljünk tehát e két támpont – a két idézet – segítségével: hová is lett e rövid idő alatt 10904 olvasó, a lapkiadó vállalkozások szerint: 10904 fizetőképes kereslet? A közérzetet javító intézkedések mindennapos kormányzati híreit a közérzetet rontó intézkedések mindennapos ellenzéki híreivel spékeli meg valamennyi közéleti napilap, minek utána a média által tényleg nemigen ment előbbre a demokrácia ügye. Pedig a mieink sem butábbak, azaz a többi nemzet átlag nagyközönsége sem sokkal értelmesebb, felvilágosultabb, mégsem lehet tartósan, durván, hosszú távon becsapni. Amint önmagunkat sem. Nem lehet vásárolt népszerűséget kipróbálni, a választót félrevezetni. Magyarul újabbak, szám szerint 10904-en gondolták úgy: nos, hát bennünket sem lehet becsapni, nos hát bennünket sem lehet félrevezetni?

Nem a fenét nem: be lehet csapni, félre lehet vezetni. És még keresnek is rajtuk, most már ezen a 10904 emberen is: vélhetően ők azok, akik mostantól érik majd be a való világ színvonal lapjaival. S mert ez a 10904 fizetőképes kereslet csak duzzasztja a hovatovább milliós bulvárirodalom – és bulvár elektronikus gagyi – fogyasztóinak táborát, piacot lát bennük a legújabb jövevény, a maholnap utcára kerülő „csak írunk, de olvasnivalót mi sem adunk” típusú napilap.

Miközben a közéleti napilapok változatlanul hizlalják a való világ színvonal újságjait az átengedett olvasókkal, magukkal – minőségükkel, tárgyilagosságukkal, hitelességükkel, precizitásukkal – mintha nem lenne idejük törődni. Az egyik oldal sír – nincs állami hirdetés –, a másik oldal vezérkarának zöme pedig televíziós és rádiós stúdiókban tölti idejét, ott szépek és ott okosak, s nem a saját szerkesztőségükben, javítgatva az újságírók helyére feleannyiért fölvett újságba írók kéziratait. A „nincs állami hirdetés” bús magyarjai pedig csak azt felejtik el, hogy az előző kurzus a sajátjának mondott napilapját záratta be, váltatta fel valami mással, pedig ott volt a keze ügyében az állami hirdetéses pénzpumpa. Annyit azonban nyilván látott – elvégre a Mahir emlőin nevelkedett az előző kurzus számos vezére -, hogy a hirdetés csak kidobott pénz, ha a fogyasztója nem vásárol, ha nincs döntési helyzetben, ha nincs pénze, vagy csak egyszerűen gyűlöli a fogyasztói társadalmat. Ha a „vegyen atomerőművet” típusú állami reklám az újságban több mint röhejes, akkor sem a közpénz ilyetén költésére, sem az így még mindig tiszta forintokon fenntartott lapra nincs szüksége.

Kinek jó ez – mindez? Annak, akiről Kéri László Hatalmi kísérletek című könyvében György Péterre hivatkozva írja: az új típusú médiapiac kialakulása kívülről felszámolja a médiaháborút – még akkor is, ha az érintettek nem éreznek hajlandóságot arra, hogy ennek a jelentőségét megértsék. A politikai osztály csinál magának fönn egy médiát, és ott üzenget egymásnak – mondja György Péter, a lakosság 90 százalékát pedig ez nem érdekli, merthogy többnyire nem is érti.

Washington Post, The Wall Street Journal, The Financial Times, Handelsblatt. Ugye ismertek, elismertek, fogalommá váltak? Ugye nem keresik az olcsó megoldásokat? Ugye nem cserélik fel a az értékes információt a hiteltelennel? Ugye az e lapokban leírtakhoz – értékítéletükhöz - mérik hozzá az egyes hatalmi, politikai döntéseket, cselekedeteket? Vajon nem élne meg egy Frankfurter Allgemeine Zeitung hasonmása magyarul, Magyarországon? Egy hétig, egy évig, öt évig bizonyosan nem, ha csak önmagát – és hitelességét – árulná, s abból kellene fizetnie a nyomdát, a papírköltséget, a terjesztést, a szerkesztőségi rezsit. Nem is ilyen lapról álmodik az, aki elindítja a legújabb napilapot, nem ilyenről a hatalmon lévő és az ellenzéki politikai erő. Ilyenről csak az álmodik, aki a ’80-as évek végén, a ’90-es évek legelején a Magyar Nemzeten, az akkori Reformon nevelkedett. És az, aki talán az európai uniós csatlakozástól értékeket vár: sajátokat, amelyek felerősödhetnek, uniósokat, amelyek találkoznak, összenőnek a mieinkkel. Talán már arról is szabad álmodni, hogy egyszer csak lesz olyan nemzeti és EU-s tőke is, amelyiknek külön-külön, vagy együtt érdeke lesz értékteremtő és –közvetítő, a politikát, a gazdaságot e normákhoz mérő lapot alapítani, indítani.

Nagyon vad az ilyen álom? Vagy talán mégsem? Citáljuk ismét a Kéri Lászlótól származó mondatokat: „Az európaivá válás azt is jelenti, ne csak úgy gondoljanak ránk, hogy van egy-két kivételes ember, aki európai, hanem Magyarország váljon európaivá”. Tegyük hozzá: talán újságjaink keresztül is.