Kép:PP archív
A jelenkori társadalmak fejlődési tempója egyre inkább attól függ, hogyan gyarapodik a szellemi vagyon. Ezt már az 50-es években megtanultam Max Webertől, aki a múlt század fordulóján megállapította, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, aminek felépítményét másoknál hatékonyabban csak a protestáns népek képesek működtetni. Azóta a társadalmi fejlődés hatékonyságának a felismerését a tények fényesen igazolták, ha a tételét két módosítással egészítjük ki.
Protestáns helyett puritánt kellett volna mondani. Ő protestánsként abban a meggyőződésben élt, hogy azért puritánok a protestánsok, mert ezeket a kereszténységük puritánságra nevelte. Az összefüggés azonban fordított. Európa térségének észak-nyugati harmadában a skandinávok, az angolszászok és a germánok eleve, már a kereszténység felvétele előtt is puritánok voltak. Ezért aztán ahogyan nagykorúak lettek, a nem puritán római katolikus kereszténységüket felváltották a megreformált, puritánabb kereszténységre.
A távol-keleti konfuciánus népek legalább annyira puritánok, mint a Nyugaton a protestánsok. Az ipari forradalom előtt a távol-keleti népek társadalmai a Nyugat puritánjai előtt jártak. A történészek máig nem tárták fel, hogy a keményen puritán távol-keleti népek azért maradtak le a Nyugat puritánjaihoz képest, mert nagycsaládosak voltak. Ahogyan azonban iparosodva ezek is kiscsaládosok lettek, a 20. század folyamán fokozatosan felzárkóztak a világ társadalmi élvonalába. Jelenleg már vitathatatlan, hogy a 21. század derekára minden távol-keleti ország fejlett lesz. Ideje volna azt felismerni, hogy minden társadalom sejtje a család. Ez a homo sapiens életében mindig nagycsalád volt. Az első kiscsaládos társadalom a nyugat-európai feudális társadalom volt. Ezt megelőzően a földművelő társadalmak nagycsaládosak voltak. Annak jelentőségét a történészek máig nem ismerték fel, hogy a nyugat-európai jobbágyrendszer kiscsaládos volt.
Weber sem ezt ismerte fel. A nyugat-európai népek nem a reformációnak, hanem a kiscsaládnak köszönhetik, hogy a viselkedésük puritán lett. A puritán népek viselkedésüknek köszönhetően a többi kultúrát megelőzik a társadalmi fejlettségükkel. Megállapítása azt jelenti, hogy a lakosság puritán viselkedése a társadalmi fejlődése számára a fizikai tőkénél is fontosabb.
Vitathatatlan tény, hogy a tudományos és technikai forradalom óta a legnagyobb érték az ember, annak értékét mégsem vesszük figyelembe. Ebből fakad, hogy a legfontosabb értéknek, a munkaerőnek az értéktermelését, az oktatást nem tartjuk értéktermelésnek, azt nem a piacra, hanem az állam politikai hatalmára bízzuk.
Ha valaminek a piacosítására megérett a jelenkori fejlett társadalom, akkor az oktatás az, amit a piacra kell bízni. Ez az elmaradt társadalmakban jelenleg jobban megindult, mint a fejlettekben, ahol legfeljebb a vallások lettek bevonva az oktatásba annak ellenére, hogy erre azok a legkevésbé alkalmasak, mert abban nem az eredmény, hanem a dogmák tisztelete az első. A gyermekek elsősorban a szülők tulajdonai, a felnevelésük módjának megválasztását azokra kell bízni. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalmakban továbbra is úgy kezelik az iskolarendszert, mintha a gyermek az állam tulajdona volna.
Mivel a jelenkori társadalom hatékonyságát elsősorban a lakosság értéke határozza meg, a versenyképessége a lakosság képességén múlik. Az mégsem jutott a társadalomtudósok eszébe, hogyan mérjük ezt a legnagyobb értéket, és mit kell tenni a növelése érdekében.
Erre is először a finnek gondoltak. A második világháború előtt, Sztálin ki akarta próbálni, milyen hatékony a hadserege. Hódító háborút indított az ötvened annyi lakosú Finnország ellen. A finnek ebben a háborúban megmutatták, hogy egy katonájuk közel tízszer annyit ér, mint a Szovjetunióé. Ezért tudtak helyt állni, és elviselhető áldozattal köthettek békét. A háború alatt, törvényt hoztak arra, hogy az újszülöttek fizikai adatait, testsúlyukat, testmagasságukat és a fejük körméretét rögzítsék, és ötévenként ellenőrizék, milyen kihordás után milyenek a teljesítmények.
A nyolcvanas években aztán a már ötven éves korosztály adatai bejárták a világot. Kiderült, hogy nemcsak a középfokú képzettségben, hanem adófizetésben is óriási lett a különbség. Egy életre megtanultam, hogy egy nemzet jövője jobban függ attól, hogy az anyák hogyan hordják ki a gyermeküket, mint attól, milyenek voltak a kormányok.
Azt ugyan megértem, hogy a gyengébb kihordású születettek megmentése is sokat ér, de azon botránkozom, hogy az orvostudomány százszor annyit költ a koraszülöttek megmentésére, mint amennyit a társadalom a jól kihordottak jutalmazására.
Hetven évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a születés utáni első négy-öt év hatásával foglalkozzanak. Az ezredforduló környékén az agykutatók néhány négy éves gyermek szókincsét felmérték. Erre ma a számítógépek lehetőséget adnak. Erre az agykutatók hívták fel a figyelmet, azt állítva, hogy az ember abban is más fejlettségi szinten születik, hogy az első négy-öt évben fejeződik be az agyfejlődés. Az ember újszülöttje abban is különbözik a biológiai elődeitől, hogy életképtelenebbül születik. Az állatvilágban az életképességhez elsősorban az ösztönökre van szükség. Az újszülöttek vagy azonnal életképesek, vagy nagyon rövid idő alatt azzá válnak. Ezzel szemben az újszülött gyermek életképtelen, nem tud járni, beszélni, a szülei gondoskodására szorul. Az csak utólag vált felismertté, hogy az agyfejlődéshez négy-öt évre van szükség. Azt nem tudom, hogy az agy fejlettségét miért a szókinccsel mérték.
Ez esetben is az ösztönös tudatot csodálom. A használt szavak számát kincsnek minősítették a nyelvek. Az ember biológiai fölényét a fejlett agyának, a nagyon sok feladat elvégzésére alkalmas kezeknek és a hangképzésnek köszönheti. Mégsem ezeket, hanem a használt szavak számát hívják kincsünknek. Hogy a 4-5 éves korban használt szavak száma valóban kincs, csak tíz-tizenöt éves tapasztalat alapján derült ki.
A tanulási eredmények és a gyerekkori szókincs között ugyanis nagyon szoros a korreláció. Azt, hogy kinek milyenek lesznek a tanulási eredményei, meg lehet állapítani abból, hogy 4-5 éves korban hány szóval kommunikál. Az is egyértelmű, hogy a gyerekek szókincse két feltételen múlik. Egyrészt milyen iskolázottak a szülők, másrészt mekkora gyermekközösségben élnek.
A mesemondó szülők ösztönösen azért meséltek a gyermekeiknek, mert a mesék más életkörülményeknek megfelelő szókincset tartalmaznak. Azt, hogy miért játszottak a szent szövegek, a legendák, a versek fontos szerepet, csak akkor értettem meg, amikor a szókincs jelentőségét megismertem. Ezt megelőzve a reformáció bibliafordításait a vallás érdekét szolgálónak tartottam, most már tudom, hogy milyen fontos szerepe volt a biblia szinte folyamatos olvasása. Ez ugyanis többségében olyan szókincset tartalmazott, ami a mindennapi életben nem fordult elő. A biblia szókincsét azok is megtanulták, akik nem tudtak olvasni. A görög társadalmakban százszor annyian ismerték Homérosz szövegét, azaz szókincsét, mint amennyi olvasni tudott. A költészet társadalmi szerepe is az volt, hogy a szókincset bővítse.
Azt, hogyan hat a szókincsre a rádió, televízió, előre meg sem lehet mondani.
Ezt a témát azzal zárom, hogy a jelenkor száz év alatt megszázszorozta az egyetemen tanulók számát. Ugyanakkor viszonylag kevés figyelmet szenteltünk annak, hogy az egyetemeken elért eredmény elsősorban a jó magzati kihordáson, és az első négy évben megszerzett szókincsen múlik.
Szerző:
Kopátsy Sándor
