Kép: SXC

A kartelljogászok számára különösen izgalmas időszak volt az idei nyár és ősz. Az izgalom oka leginkább a Kúria és az Alkotmánybíróság különböző ügyekben, mégis azonos, a kartelljog alapvető kérdéseiben kifejtett álláspontja volt. A versenyfelügyeleti eljárások, különösen a kartellügyek jelentős, akár milliárdos összegű bírság kiszabásával végződnek. Ugyanakkor más közigazgatási eljárásokkal összehasonlítva a jogsértés bizonyítása rendszerint közvetett bizonyítékokon alapul, és a Gazdasági Versenyhivatal, a GVH bizonyítását számos vélelemmel segíti a kialakult esetjog, a kartellek nehezen feltárható voltára hivatkozással. Leegyszerűsítve úgy tűnhet, elég egyetlen feljegyzés egy találkozóról, vagy elég csak hallgatóként részt venni egyetlen a GVH által szenzitívnek minősített találkozón, és a GVH adott esetben milliárdos bírságokat szab ki, függetlenül attól, hogy a felek miért vettek részt a találkozón vagy attól, ténylegesen milyen folyamatok zajlanak az adott piacon (pl. kiélezett árverseny). Olykor bizony még a piackutatással is vigyázni kell!

A kartelljogászok védekezési stratégiájának ezért egyik alapvető és régi eszköze a GVH eljárása tisztességességének, a bizonyítottság szükséges szintjének a megkérdőjelezése - írta Szabó Kornél, a DLA Piper jogi tanácsadó cég munkatársa legfrissebb bejegyzésében az Advocatus blogon.

A kérdés az európai kartelljogban is számos eset kapcsán felmerült az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 6. és 7. cikke alkalmazásával összefüggésben. Magyarul, a büntető eljárásjogra vonatkozó alapjogi rendelkezések, garanciák alkalmazandók-e versenyfelügyeleti eljárásokra? A kérdés az, vajon versenyfelügyeleti ügyekben minden kétséget kizáróan kell-e bizonyítani a jogsértést vagy sem, azaz érvényesülnie kell-e az in dubio pro reo elvnek. Eddig ilyen követelmény nem fogalmazódott a kartellek esetjogában, és számos kartellügyben ez az eljárás végét jelentette volna. Az Alkotmánybíróság és a Kúria ezekben a kérdésekben hozott az elkövetkezendő évek eljárásait alapvetően meghatározó döntéseket.

A Kúria májusi döntése (Kfv.III.37.690/2013/29.) szerint a versenyügyek az egyezmény szerint büntetőjoginak minősülnek, azaz az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következő büntetőügyekhez rendelt eljárási garanciáknak teljesülniük kell. A Kúria szerint ez nem a minden kétséget kizáró bizonyítottság követelményét írja elő versenyfelügyeleti ügyekben, hanem csupán a teljes körű (jog és ténykérdésekre is kiterjedő) és hatékony jogorvoslatot, amely Magyarországon teljesül. Ugyanakkor a Kúria szerint úgy kell kezelni a GVH határozatát, mintha “vádirat” lenne, azaz sikeres megtámadásához nem szükséges a bizonyítékok értékelésének vagy a jogi mérlegelés nyilvánvaló, kirívó okszerűtlenségét igazolni, elég csupán azt igazolni, hogy létezik ésszerűbb értékelése a bizonyítékoknak, létezik okszerűbb jogi mérlegelés. Ez a megközelítés csupán árnyalatnyi különbségnek tűnhet, mégis jelentős fejleménynek kell tekintenünk. Az Alkotmánybíróság azonban ennél lényegesen radikálisabb álláspontot látszik elfogadni.

Az Alkotmánybíróság IV/1629/2013. számú határozatának indoklásában (70. pont) a minden kétséget kizáró bizonyítottság követelményét állítja a versenyfelügyeleti eljárások elé: “Az Alkotmánybíróság szerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tényeknek a terhelt terhére való értékelésének tilalma – az ártatlanság vélelmének részeként – a versenyfelügyeleti ügyekben is köti a hatóságot, illetve felülvizsgálatot végző bíróságokat.“ Úgy tűnik tehát, a GVH kartellügyeivel szemben a vállalkozások, illetve ügyvédeik (akiket mostantól akár védőügyvédeknek nevezhetünk) új és jelentős muníciót kaptak.