A van Caster ügy...
Az Európai Bíróság által néhány héttel ezelőtt az ún. van Caster ügyben meghozott ítélet alapján úgy tűnik, a reklámadó-törvénynek a megrendelő adókötelezettségét kimondó rendelkezései ellentétesek az európai uniós jogszabályokkal. A hivatkozott ügy fókuszában a német tőkepiaci törvény áll. A törvény a befektetési társaságokat három kategóriába (átlátható, félig átlátható és nem átlátható) osztotta be aszerint, hogy az alapkezelő bizonyos információkat a német hatóságok felé közzétett-e. A nem átláthatónak minősülő befektetési alapok befektetőit pedig a helyi adótörvények egy átalányadó alá vonták, amely az esetek többségében magasabb volt, mint az átlátható vagy félig átlátható társaságokba befektetők adókötelezettsége.
Bár a német szabályozás nem tett különbséget belföldi és nem belföldi alapok között, az Európai Bíróság rámutatott arra, hogy a közzétételi kötelezettségeket a nem német alapok valószínűleg lényegesen kevésbé fogják betartani, mint a német befektetőket megcélzó vagy németországi alapok. Ebből következőleg – bár a szabályozás önmagában nem volt diszkriminatív – a gyakorlatban fennállt az a veszély, hogy a nem német alapok befektetői általában magasabb adóterhet viselnek, mint a német befektetési alapok befektetői. A bíróság véleménye szerint ezért a német szabályozás alkalmas arra, hogy eltántorítson egy német befektetőt valamely külföldi befektetési alapban való jegyzéstől, és ezáltal korlátozza a tőke szabad mozgását.
A magyar reklámadó-törvénynek azon jellegzetessége, hogy az adóalanyok körébe a reklámok megrendelőjét is bevonja, kísérteties hasonlóságot mutat a van Caster üggyel. Akárcsak az Európai Bíróság által megítélt ügyben, a reklámadónál is az várható, hogy elsősorban a reklámok nem magyar közzétevői lesznek azok, akik nem adnak a reklám megrendelője számára nyilatkozatot. Eléggé valószínűtlen például, hogy akár a facebook-on, akár a Google magyar oldalán közzétett reklám díjának megfizetésekor ezen internetes honlapok nem magyar szolgáltatója nyilatkozzon arról, hogy a magyar reklámadó-fizetési kötelezettségének eleget tesz. Ez pedig előreláthatólag oda vezet, hogy elsősorban azon hirdetők válnak másodlagos adófizetőként a reklámadó alanyává (és ezáltal fizetik a többlet társasági adót és – értékhatártól függően – a reklámadót is), akik nem magyar szolgáltatótól vesznek igénybe egyébként a jogszabály hatálya alá tartozó reklámszolgáltatást. A van Caster ügy konklúziójához hasonlóan egy ilyen szabály alkalmas arra, hogy eltántorítson egy magyar reklámozót attól, hogy a reklámszolgáltatást külföldi személytől rendelje meg. Ez pedig korlátozza a szolgáltatásnyújtás szabadságát az Unión belül.
Bár a van Caster ügyben hozott bírósági ítélet a tőke szabad mozgásának korlátozásán alapult, a szolgáltatásnyújtás szabadsága az Európai Unió jogrendszerében a tőke szabad mozgásához hasonló védettséget élvez. A két ügy ezen eltérése várhatóan nem vezetne eltérő megítélésre egy jogvita esetén. Nem lenne meglepő ezért, ha egy ilyen irányú beadvány esetén akár magyar bíróságok, akár végső soron az Európai Bíróság kimondaná a reklámadó fenti rendelkezéseinek közösségi jogba ütközését.
