Az egyre általánosabb külföldi munkavállalás miatt szükségessé vált annak elkerülését biztosítani, hogy egy magánszemély által megszerzett jövedelem mind a küldő, mind a fogadó országban adóköteles legyen, valamint azt is, hogy egyik országban se kerüljön sor adófizetésre. Ezt a célt szolgálják a jövedelem- és vagyonadók területén a kettős adóztatás elkerülésére és az adóztatás kijátszásának megakadályozására vonatkozó nemzetközi egyezmények. Magyarország már több mint 70 más állammal, köztük az Európai Unió valamennyi tagállamával, továbbá Svájccal és Norvégiával is kötött ilyen tárgyú egyezményt.
Az egyezmények tartalmukat tekintve meglehetősen hasonlítanak egymásra, hiszen azok döntő részben az Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) modellegyezményén alapulnak, természetesen figyelembe véve a részes államok kétoldalú kapcsolatainak sajátosságait.
Mikortól kell külföldön adózni?
Általánosnak nevezhető az a megközelítés, hogy akkor válik adókötelessé egy adott országban a munkaviszonyból származó jövedelem, ha az adózó az év nagyobb részében ebben az államban tartózkodik – magyarázza dr. Bán Gergely ügyvéd. Másként fogalmazva, ha a munkavállaló 183 napnál többet tartózkodik egy adott országban munkavállalás céljából, úgy jellemzően ebben a fogadó országban fizet személyi jövedelemadót, nem pedig abban az országban, ahonnan jön, azaz nem a küldő államban.
Ki is valójában a (gazdasági) munkáltató?
A helyzet valójában ennél bonyolultabb, ugyanis a magyar adóhatóság minden kettős adóztatás elkerülésére kötött egyezmény alkalmazása során a gyakorlatban alkalmazza a gazdasági munkáltató koncepcióját, feltéve, hogy a munkavégzés állama is követi ezt a modellt. Például amikor egy magyar munkavállaló kiküldetés keretében néhány hétig vagy hónapig a munkáltatója külföldi anyavállalatánál dolgozik, előfordulhat, hogy egy adott kettős adóztatási egyezmény alkalmazásában nem az a társaság számít munkáltatónak, akivel a magánszemély a munkaszerződést kötötte (tehát a magyarországi cég), hanem az a társaság, ahol a magánszemély a munkáját ténylegesen végzi. Ebben az esetben a fogadó, külföldi társaság fog gazdasági értelemben vett munkáltatónak minősülni.
A gazdasági munkáltató megállapításához egy ún. integrációs tesztet kell lefolytatni, amelynek keretében azt vizsgálják, hogy a munkavállaló tevékenysége szervesen integrálódik-e annak a vállalkozásnak a tevékenységébe, amelynél a munkát végzi. A munkavállaló akkor tekinthető a fogadó társaság szervezetébe integrálódottnak, ha ez a társaság viseli a munkavállaló munkájának eredményével járó felelősséget vagy kockázatot. Az integrációs teszt során tehát nem az bír döntő jelentőséggel, hogy ki hasznosítja a dolgozó munkájának eredményét, és az sem, hogy a magánszemély betagozódik-e a fogadó társaság munkaszervezetébe.
Ha az integrációs teszt alapján a formális és gazdasági értelemben vett munkáltató személye nem egyezik meg, akkor további szempontokat is figyelembe kell venni a gazdasági munkáltató személyének meghatározására. Példaként a következők említhetők:
- ki jogosult a munkavállalónak utasítást adni, munkavégzését ellenőrizni?
- ki bocsátja a munkavégzéshez szükséges eszközöket és anyagokat a munkavállaló részére?
- a munkavállaló juttatását közvetlenül áthárítja-e a jogi értelemben vett munkáltató arra a társaságra, amelynél a tevékenységét kifejti a munkavállaló?
- ki jogosult a munkavállalóval szemben szankciókat alkalmazni?
- ki határozza meg a munkavégzés és a szabadság kiadásának rendjét?
Fontos kiemelni, hogy a fenti vizsgálatot egyéniesítve, külön-külön egy-egy munkavállalóra vonatkozóan kell lefolytatni, hiszen nem biztos, hogy ugyanazon foglalkoztatási jellemzőkkel bír két, vagy több, azonos munkáltatónál dolgozó munkavállaló.
Mi a helyzet a TB-vel?
Lényeges még egyszer hangsúlyozni, hogy a fentiek kizárólag a munkaviszonyból származó jövedelemadóztatási jogának meghatározását érintik, nem befolyásolják ugyanakkor egy adott jogviszony munkajogi, illetve egyéb belső jogi minősítését. Ugyancsak nem terjednek ki a fentiek a társadalombiztosításra, így előfordulhat, hogy egy munkavállaló (részben) az egyik országban fizeti meg a személyi jövedelemadóját, ugyanakkor a társadalombiztosítási hozzájárulását kizárólag a saját, küldő államában fizeti. Amennyiben az adóztatás a fenti kritériumok teljesülése esetén külföldön valósulna meg, az érintett magyar munkavállalónak az ott megadóztatott jövedelmét a hazai személyi jövedelemadó bevallásában – tájékoztató adatként – is szerepeltetnie kell.
