Az igazi sikerek szinte elképzelhetetlenek néhány kudarc tanulsága nélkül. Amerikában a kudarcot vallottak egy bizarr üzleti világ exkluzív klubjának tagjaiként büszkén vállalják tévedéseiket. Bizonyos bukások tehát értékesek. Azok, amelyekbe nem halunk bele mi vagy a cégünk – időben felismerjük, hogy rossz úton járunk, és képesek vagyunk változtatni –, és csak akkor, ha a kudarcból tanulunk, s így eljutunk a jobb és még jobb üzleti gyakorlathoz.

És ebben saját magunk vagyunk a legnagyobb ellenségeink - mondják a Megoldás Most szakértői.

A leggyakoribb hiba a tagadás. Általános jelenség, hogy magunkon kívülálló okokat keresünk, és legközelebb ugyanazt az utat próbáljuk bejárni, amit addig (reménykedve, hogy a világ ezúttal a kedvünk szerint működik). A “mindenki hülye, csak én vagyok okos” mindenkinek ismerős, de amikor mi magunk követjük el, nagyon nehéz alább adni.

Sokan esnek abba a hibába, hogy csak futnak a veszteségek után. Mérhető tendencia, hogy azok a pókerjátékosok, akik elvesztették az eredetileg maguknak meghatározott tétet, hajlamosak még nagyobb kockázatokat vállalni, hogy visszanyerjék a veszteséget. Képtelenek betartani az akár előre meghúzott határt, aminél lejjebb már nem akartak menni.

Ezek a viselkedések végül lényegesen több kárt okoznak, mint ha hideg fejjel elismerünk egy kudarcot és tanulási folyamatba illesztjük.

A sikeres alkalmazkodás receptje

Egy komplex környezetben akkor leszünk sikeresek, ha képesek vagyunk alkalmazkodni és tapasztalati alapon tanulni. Az sem vezet sehova, ha a kudarcok elkerülésére törekedve bele sem vágunk bizonyos dolgokba. Azt, hogy egy ötlet úszik vagy elsüllyed, csak akkor fogjuk biztosan tudni, ha vízre tesszük - mondják a Megoldás Most szakértői.

A siker háromlépéses receptje:

1. Széles spektrumú pásztázással ismerjük meg a környezetet,
2. Biztonságos mikrokörnyezetben teszteljük (és engedjük elbukni) az elképzeléseinket,
3. Engedjük el az ötletet, ha elért egy előre meghatározott alsó határt (vízszint alá ment).

Fontos, hogy a komfortzónánkon kívüli, azaz próbálkozzunk új dolgokkal – az ismerős eljárás csak ismerős eredményhez vezethet (sorozatos kudarc). Igyekezzünk ezeket a próbálkozásokat tesztkörnyezetben végezni, és így felmérni, mekkora kudarc túlélhető. A szerencsejátékos ejtőernyő nélkül ugrik egy szikla tetejéről, amikor egyre nagyobb kockázatot vállal – figyeljünk rá, hogy nálunk mindig legyen ejtőernyő, vagy ugorjunk kisebbet. És végül a legkönnyebben kimondható és legnehezebben betartható: ismerjük el, ha egy próbálkozás végleg kudarcot vallott. 

Beszéljünk erről az utolsóról többet. Bár a kitartás tiszteletreméltó és elkerülhetetlen, vannak keretei, amit nem érdemes áttörni. Honnan tudhatjuk, mikor kell feladni?

1. Mindig kérjünk visszajelzéseket egy-egy elképzelés tesztelése során. Olyan visszajelzést, aminek nem befolyásoljuk a tartalmát. A “jó az ötletem?” kérdés hibás. A “mit gondolsz róla?” sokkal célravezetőbb.
2. Legyenek előre meghatározott, mérhető siker- és kudarctényezők, amikkel nem alkuszunk (mármint magunkkal nem alkuszunk, hiszen magunk határoztuk meg ezeket előre). Ezeknek mindig legyen időkerete is – tekintsük jelnek azt is, ha adott időn belül nem sikerült mérhető eredményt létrehozni. Ott maga a teszt hibás, ideje változtatni. (Itt mutatunk néhány praktikát, hogy felismerjük, mielőtt átesnénk a "halálvonalon".)
3. Eresszük el az érzelmeket. Majd este egy pohár bor mellett dühönghetünk vagy örülhetünk, de döntést ne tegyünk ezekkel egy lapra.
4. Ne ragaszkodjunk túlzottan a terveinkhez. A tervekhez való ragaszkodás általában azt a hitet tükrözi, hogy mindenre felkészültünkl: olyan, mintha az ellenséggel való találkozás előtt azt gondolnánk, hogy mi mindenképpen túl fogjuk élni a csatát. Ez a Titanic terve, az elsüllyeszthetetlen hajóé – nem, valóban nem süllyedt el. Egészen addig, amíg neki nem ment a jéghegynek. Ha rugalmasak vagyunk, akkor a váratlan, terven kívüli esemény sem roppant össze: a hajó elsüllyed, mi életben maradunk.