A hitelválság felületi szintje, hogy bizonyos hitelek bedőlnek. De van egy sokkal mélyebb szintje is: az, hogy nincs hitel, a rendszer képtelen előállítani azt a mennyiségű és szerkezetű hitelt, amire a reálszféra működéséhez szükség lenne. Így a vállalkozások nem azért nem képesek termelni, szolgáltatni, mert a termékükre nincs kereslet - bár ez is bekövetkezik -, hanem azért, mert a termeléshez szükséges pénzügyi forrásokat a rendszer nem képes előállítani - foglalta össze a mostani válság lényegét és különbözőségét a túltermelési válságtól Róna Péter közgazdász 2008 novemberében a Piac & Profitnak nyilatkozva. Azt is leszögezte: sajnos, nagyon sok értékes, egyébként hiteles, életrevaló vállalat komoly bajba fog kerülni, és esetleg be is dől.
Ekkor már itthon is mindenki előtt világossá vált: rég nem arról van szó, hogy messze a tengerentúlon kell megfizetniük az embereknek, cégeknek a hibás kamatpolitika és az egyszerre könnyelmű és vakmerő hitelezési gyakorlat árát. Még csak nem is arról, hogy azok a nem amerikai társaságok, amelyek - különböző pénzügyi termékek, derivatívák vásárlásával - maguk is részesei lettek ennek a gyakorlatnak, szintén nem vonhatják ki magukat a következmények alól. Ez valódi világválság, amit nem véletlenül jellemeztek a szakemberek cunamiként: gyorsan és kíméletlenül söpört végig a világon, nyomában romok, embert, céget, országot egyaránt érint, és vannak utórezgései is, vagyis nem tudni, mikor van, lesz igazán nyugalom a nyomában.
Ördögi kör
A pénzügyi válság ugyan gyorsabban lecsengett a vártnál, viszont minden előzetes kalkulációnál rosszabb a hatása a reálgazdaságra, a recesszió mélyebb, a fejlett piacok visszaesésének tovagyűrűző hatása pedig erősebb a korábban vártnál - így értékelte a helyzetet lapunkban Békesi László tavaly év végén, s az azóta eltelt idő őt igazolta. Magyarországot ráadásul speciális helyzetben érte a krízis: a lakosság és a cégek is devizában adósodtak el, nincs mód fiskális élénkítésre, a keresletélénkítés sem lehetséges, forrás sincs. A volt pénzügyminiszter véleménye is az volt, hogy a forrásszűkét a vállalatok sínylik meg igazán: csökken a külkereskedelmi megrendelések állománya, a hazai piac drámaian szűkül, a magas alapkamat pedig lehetetlenné teszi a hitelezést.
Valóban, a hazai hitelezés - bár vannak kormányzati erőfeszítések a fellendítése érdekében - szinte teljesen leállt. A közbeszédben a gyengülő forintárfolyam meg a jelentősen megnőtt kockázati felár következtében megugrott kamatok miatt megdrágult devizahitelekről és a korábban fölvett kölcsönök tetemesen megemelkedett törlesztőrészleteiről esik a legtöbb szó. De a forinthitelek is rettentően drágák, a forint-törlesztőrészletek is jelentősen megnőttek, elsősorban a magas jegybanki alapkamat és persze a válság kiváltotta kockázatnövekedés miatt, de azért is, mert a forrásszerzés érdekében a bankok jelentősen emelték a betéti kamatokat.
Ördögi kört vázolt fel Czirják Sándor, az MFB vezérigazgatója lapunkban kifejtett tavaszi helyzetelemzésében. A jegybank csapdában van: magasan tartja a kamatszintet, hogy a külföldi tőke maradványait ne vigyék ki, emiatt továbbra is mindenki devizahitelt akar. A kereskedelmi bankok devizahitelt nem tudnak adni, mert nem tudják megújítani a likviditásukat, a forintlikviditásukat pedig benntartják a jegybankban, hiszen válságban semmilyen cég nem bír el tizenöt-tizenhét százalékos hitelkamatot. Ergó: forinthitelt nem lehet, devizahitelt meg nem tudnak adni a vállalkozásoknak. Emellett a kockázatok mérlegelése is nehéz, mert nem nagyon tudják, mi fog történni a gazdaságban, ki hitelezhető, ki nem, és, mint válságban mindig, romlik a bankok portfóliója is. A gazdaság pedig áll. A vállalkozásokat viszont valamilyen módon finanszírozni kell.
Külön sírunk, külön nevetünk?
A hitelpiac kiszáradásának fő okai között említett bizalomvesztés következménye a bankok túlzott óvatossága, a szélsőséges kockázatminimalizálás - ha nem adnak pénzt, nem bukhatnak bele -, de abban, hogy a cégek nem nagyon jutnak hitelhez, szerepet játszik az is, hogy a válság hatására nemcsak a gazdasági környezet romlott, romlik, hanem a vállalkozások gazdasági teljesítménye is, s egyre kevésbé felelnek meg a hitelelbírálás szigorodó kritériumainak. Ez elsősorban a korábban is a kockázatosabb ügyfelek közé tartozó kis- és közepes vállalkozásokat érinti - persze számos nagy is az áldozatul eshet és esik is -, ráadásul számukra a forráshoz jutás a túlélés szinte egyetlen lehetősége: tőkeszegények, nincsenek tartalékaik, s bár méretük miatt általában rugalmasak, jelenleg sok esélyük nincs a piacváltásra.
A válság sokakat rákényszerített arra, hogy alaposan átgondolják eddigi gazdálkodásukat. De a krízis arra is ráirányította a figyelmet, hogy nem csak a gazdálkodásban, a gondolkodásban is változtatásra van szükség, amit akár paradigmaváltásnak is nevezhetünk. Át kell gondolni, hogy a növekedés, a profitmaximalizálás helyett hogyan lehet valóban fenntartható módon növekedni. Ez a fogalom talán most vált igazán értelmezhetővé sok cég és cégvezető számára, mert már nem csak a makroszférára vonatkoztatható: a talpon maradáshoz a vállalati működés számára is értelmezni kell, és tartalommal megtölteni. Mint ahogyan az a magától értetődő igazság is el- és megfogadhatóbbá vált, hogy nemcsak globális méretekben nem vonhatja ki magát senki a folyamatok következményei alól, hanem itt, Magyarországon sem.
De az „együtt sírunk, együtt nevetünk" igazságát még mindig sokan nem értik. Még mindig vannak, akik kénytelenek mások miatt sírni, míg ezek a mások az ő kárukon alapozzák meg örömeiket. Magyarországnak nagyobb utat kell megtennie a paradigmaváltás során, mert távolabb van a kilábaláshoz szükséges állapottól, attitűdtől - fogalmazta meg Bartha Attila, a Kopint-Tárki kutatási igazgatója a Piac & Profit válságot elemző tavaszi kerekasztal-beszélgetésén. Az elmúlt időszak, és benne 2009 első félévének történései és körbetartozásai, sajnos, ezt igazolják.
Megjelent a Piac és Profit nyári számában.
