Biztosan akad kormányzati szakember, aki tudja, hogy a költségvetés hány közszolgálati alkalmazottnak a fizetését utalja át hónapról hónapra. Olyan valakit is fel lehet lelni, ha máshol nem, akkor a furcsa nevű új intézményben, a kormányzati személyügyi szolgáltató központban, aki tudja, mennyi is az elégséges, s az mennyivel kevesebb a mostaninál.
Miközben elindul a rendőrségnél, folytatódik az egészségügyben és befejeződik az iskolákban a takarítás - itt-ott nagytakarítás - , nem árt egy cseppet emlékeznünk. Például arra, hogy mi is történt tizenöt évvel ezelőtt. Ugyanez. Nem úgy hívtuk, hogy nagytakarítás, de úgy éltük meg. A gazdaságot ugyanis mi magunk szanáltuk saját magunknak. Ha felütünk egy másfél évtizeddel ezelőtti - akkor még létezett - közületi telefonkönyvet, akkor az abban olvasható névsornak ma a töredékét találjuk meg, a piac, a fizetésképtelenné válás, az eladhatatlan termékek tömege egyszerűen bezáratta a drágán, fölöslegesen termelő cégeket. Nincs sem Csepel Vas- és Fémművek, nincs Ganz-MÁVAG, Diósgyőr gyáróriásaiból kicsiny torzók maradtak, eltűntek az állami gazdaságok és a régi téeszek. Előbb bedőltek a senkisek sem kellő vállalatok, majd ugyanezt tették a nekik (is) hitelező bankok. Egy-két év alatt végbement az a nagytakarítás, amelyik megszüntette az adókból és hitelekből fenntartott, csak enni kérő, de értéket termelni képtelen ipart, mezőgazdaságot, szolgáltató szektort.
Mindezt páholyból nézte végig az egészségügy, az oktatásügy, a fegyveres testületek mindegyike, az államigazgatás jókora apparátusa. Arra nem is gondolva, hogy nem a fél, hanem az egész ország - annak valamennyi jövedelemtermelője és fogyasztója - érdemesült a rendszerváltás első percétől kezdve szanálásra. #page#A felén túl vagyunk, ott már - bármennyire is ágálnak a fogalom ellen politikusok - dübörög a gazdaság, onnan kétszámjegyű növekménnyel sikerül exportálni, oda tartja szerencsésnek tőkéjét befektetni 8-10 milliárd eurós növekményt elérve a nemzetközi üzleti környezet. Ott termelődik meg az az adó, amelyik nem hasznosul kellő mértékben, hiszen az ország másik fele drágán, kis hatékonysággal, pazarlóan költekezik belőle, el is szívja a pénzt a ténylegesen rászorulók elől, s arra sem jut elég, hogy az államhoz kötődő szolgáltatások hatékonyabban működjenek.
A jelen kormányzat bevállalta: megszűnteti a közszolgálati szféra Ganz-MÁVAG-ját, Diósgyőrét, Csepel Művek nevű egységét. Az iskolában, az orvosi rendelőben, a rendőrpalotában, a városházákon és minisztériumokban azonban nem a piac mechanizmusai működnek, oda bizony be kell küldeni a racionális, gazdaságos feltételek kialakításához értőket. Hát most beengedték, tudva azt, hogy minden egyes lapátra tett köztisztviselő, tanár, orvos, rendőr 24 órán belül becsatlakozik az ellenzék táborába, ma tüntet, holnap sípot töm a saját szájába, holnapután ellenszavaz.
Ott, ahol közös platform, közmegegyezés, kölcsönösen tiszteletben tartott, együttesen kialakított, kiszámított legkisebb közös többszörös létezik, ott természetesen gördülékenyebben, bizonyára sokkal kisebb hibaszázalékkal megy végbe a közös dolgok rendbetétele. Ott, ahol erre esély nincs, ott a hibázást sem veszi észre az, aki hibát vét - talán pont azt rúgja ki, aki a legjobban teljesít -, mert nem hisz annak, aki szól, aki kifogásol, elvégre az nem a konstruktív, hanem a gyilkos szándékú ellenzék nevében ágál.
A minap mégis elindította a kormányzat a rendőrség és a határőrség összevonását és a művelet költségvetési értelmét jelentő létszámcsökkentést. A kétezernél is több ember bér- és bér jellegű költségét egy év múlva már nem kell mindnyájunk adójából "kitermelni". Ha pedig azt is teljesíteni képes az átalakítás végrehajtója, hogy a kevesebb rendőr és határőr ellenére jobban szolgálnak és védenek - mi több, elkapják és bevarrják a fatolvajokat - , akkor egy rossz szavunk nem lehet. De 2006 decemberében még van - nem is egy - rossz szavunk, most ugyanis még csak takarítanak, vagy inkább nagytakarítanak, s az bizony tud fájni. Majdnem annyira, mint a sosem csökkenő, sőt inkább növekvő adó. Amiből eddig közös erővel eltartottuk az egyre drágább, egyre több pénzből működő egészségügyet, oktatásügyet, közrendvédelmet.
Most legalább döntöttek helyettünk. Arról, hogy melyik fájdalmat és meddig viseljük. Mert hát bármennyire is sajog mindenünk a nagytakarítástól, ha az sikerül, akkor idővel az adóba már nem rokkanunk bele. De ehhez 2006 karácsonyán el kell viselni a kettős fájdalmat. Talán nem halunk bele.
