A 2000-es évek elején úgy tűnt, megingott a demokratikus észak-amerikai és nyugat-európai államok gazdasági dominanciája, és a klasszikus nyugati modell (liberális demokrácia és piacgazdaság) új kihívót kapott. A BRIC-országok előretörése, Szingapúr sikere és az Amerikából kiinduló válság azt a látszatot keltette, hogy a hagyományos demokráciákkal legalábbis egyenrangú gazdasági-politikai modell jelent meg olyan országok képében, mint Oroszország, Törökország vagy Kína. Ezekre az államokra a demokratikus intézmények, a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítése és a gazdaság nagyfokú állami kontrollja jellemző.

A kapitalizmus alternatívája, vagy bukás?

A közelmúltban azonban rájárt a rúd a tekintélyelvű, unortodox gazdaságpolitikát folytató államokra. 2015-ben az olajár zuhanását megszenvedte Oroszország és a szocialista berendezkedésű Venezuela. Oroszországnak pedig máig problémát okoznak a külpolitikai konfliktusok miatt bevezetett nyugati szankciók. Idén megbukott és korrupciós vádakkal bíróság elé állt a Malajziát hosszú ideje uraló, a gazdaságot családi vállalkozásként kezelő Najib Razak miniszterelnök, miközben az ország az államcsőd szélén egyensúlyoz.

Idén augusztusban pedig Törökország volt soron, ahol Recep Tayyip Erdogan elnököt nemrég teljhatalommal ruházták fel. A 2016-os puccs utáni politikai tisztogatások és a kiépülő egyeduralmi rendszer közvetlenül kapcsolódik a kibontakozó válsághoz. Bár a török gazdaságot már régóta súlyos strukturális problémák feszítették, a lavinát mégis az USA-val kialakult, egy fogva tartott amerikai állampolgár miatti konfliktus indította el. A piacot nem nyugtatták meg különösebben a kormány lépései sem, például az, hogy Erdogan mereven elzárkózik a kamatemeléstől – tekintve, hogy az államfő ma teljes befolyást gyakorol a jegybankra (a bank élére nemrég egyik rokonát nevezte ki), ilyen válságkezelő lépésre nem is lehet számítani a közeljövőben.

„Rossz császárok kora”

Egyes elemzők már arról beszélnek, hogy az említett államok ugyanabba a csapdába estek, ami speciálisan az „erős emberek” irányította rezsimekre leselkedik. George Magnus, az Oxfordi Egyetem közgazdásza a Prospect magazinban arról írt, hogy beköszöntött a „rossz császárok” kora. A kifejezés Kínából származik, és az 1982-ben, Mao Ce Tung halála után bevezetett mandátumlimitre utal: a Kínai Kommunista Párt időkorlátot vezetett be az elnöki pozíció betöltésére, hogy megakadályozza, hogy a következő vezető „rossz császárrá” váljon, azaz hosszú kormányzás után a fejébe szálljon a hatalom. Magnus szerint ebbe a csapdába esnek bele az olyan országok, amelyeket hosszú ideje ugyanaz az erős ember (Putyin, Erdogan, de ide sorolja a magyar és a lengyel vezetést is) irányít. Mint írja, uralmuk elején még hasznos volt, hogy könnyen tudnak új szabályozásokat bevezetni és állami erőforrásokat mozgósítani, csakhogy a gazdaság feletti ellenőrzés az idő előre haladtával már inkább teherré válik: a vezetők egyre gyakrabban hoznak rossz döntéseket, kiszámíthatatlanná válnak, ami miatt a korábbi gyors gazdasági növekedés is megakad.

Magnus következtetése szerint a tapasztalatok nem azt mutatják, hogy a diktatórikus rezsimek képesek hosszú távú gazdasági stabilitást teremtetni – ez eddig csak kisebb, főként olajtermelő államokban sikerült, több viszont a negatív példa, mint Zimbabwe, Kuba vagy a közel-kelet országai. Mint írja, az ilyen országokban az átláthatóság hiánya, a megkérdőjelezhetetlen ideológiával áthatott politika és a haveri kapitalizmus kialakulása mind hátráltatják a növekedést. Megjegyzi: Kínában Hszi Csin Ping épp a közelmúltban szüntette meg az 1982-ben bevezetett mandátumlimitet, így jó eséllyel Kína stabilitása is meginoghat.

Danang, 2017. november 11.
Csoportkép az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) szervezete 25. csúcstalálkozójának résztvevőiről a vietnami Danangban 2017. november 11-én. Az első sorban (b-j) Hszi Csin-ping kínai, Tran Dai Quang vietnami és Joko Widodo indonéz államfő, illetve Abe Sindzó japán miniszterelnök, hátul (b-j) Rodrigo Duterte Fülöp-szigeteki, Vlagyimir Putyin orosz és Donald Trump amerikai elnök, valamint Prajuth Csan-ocsa thaiföldi miniszterelnök.  - Fotó: MTI/EPA/Reuters pool/Jorge Silva

A demokratikus államok versenyképesebbek

Az általunk megkérdezett közgazdászok szerint valóban van összefüggés a versenyképesség és a demokratikus berendezkedés között, bár úgy vélik, Oroszország, Törökország és Venezuela nem vehetők egy kalap alá, a gazdasági problémákat az egyes országok egyedi jellemzőire lehet visszavezetni.

„Ha általánosan tesszük fel a kérdést, akkor sok példa mutatja a demokratikus és szabadpiaccal működő államok gyengeségeit is: van válság, gondoljunk csak a dotcom-lufira, a subprime-válságra vagy a japán recesszióra” – mondta a Piac & Profitnak Vértes András, a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnöke. Hozzátette viszont, hogy a demokratikusabb államokban jellemzően jobb az életminőség, és ez általában kihat azok versenyképességére is. „A versenyképességi listákat jellemzően azok az országok vezetik, ahol a szabadság- és demokráciaindex a legmagasabb: ilyen például Finnország és a skandináv államok, Németország és Ausztria. A külföldi befektetőknek hosszú távú stabilitás és kiszámíthatóság kell, a belső népességnek pedig a szabadság érzése – ahol ez a két szempont teljesül, gazdasági szempontból ezek a legsikeresebb államok.”

Vértes András megerősítette, hogy a török gazdaság problémáit jelentős részben a kiszámíthatatlan politikai döntések okozták. „A ’90-es években Törökország még közeledett a nyugati demokráciákhoz, az EU-tagság is szóba került, amit egyébként az Egyesült Államok erősen támogatott. Erdogan kezdetben támogatta, de uralma közepén megtörte ezt a folyamatot, ami nagyban csökkentette a befektetői bizalmat. A tekintélyelvű államok képesek gyors váltásokat végezni, de ezt a befektetők általában nem szeretik, hiszen ők 20-30 évre szeretnék előre látni, milyen gazdaságpolitikát fog folytatni egy állam – mondta. – Törökország abból a szempontból speciális eset, hogy ott kiemelkedően nagy a külföldi tőke súlya, azaz a nemzetközi piactól, befektetők optimizmusától nagyon erősen függ a gazdaság. Ilyen helyzetben különösen nagy probléma, ha a kormány rendre külpolitikai konfliktusokat vállal a gazdasági partnereivel is.”

Bizalmi válság

Magas István, a Corvinus Egyetem professzora szintén azt mondta, hogy „az intézmények minősége, a fékek és ellensúlyok rendszere és a gazdasági prosperitás összefügg”.

„Az USA világgazdasági ereje azon is alapul, hogy a hatalmi ágak egymást ellenőrzik, a jogrend stabil, és a szerződések kikényszeríthetőek. Összességében ronthatja a befektetői bizalmat, ha ezek az elvek egy országban nem érvényesülnek” – fogalmazott. Szerinte Törökországgal szemben éppen ilyen bizalmi válság alakult ki a befektetők között: a líra árfolyamcsökkenése és az, hogy a törökök az új, 10 éves lejáratú államadósság után rendkívül magas, 18 százalékos kamatot fizetnének, jól mutatja, hogy a nemzetközi piac csak irreális áron finanszíroz, valójában nem megbízható partnernek tartja a török kormányt.

Recep Tayyip Erdogan török elnök - Fotó: MTI/EPA

„Önmagában az, hogy Erdogan autoriter módon kormányoz, egy nemzetközi vállalatnak még nem okozna problémát. A külföldi befektetők abban érdekeltek, hogy a gazdaságpolitika minimum 4-5 évre előre látható legyen, és a nekik ígért feltételek ne változzanak. Ez ma nem mondható el Törökországról.” Magas István szerint a befektetők Törökország külpolitikáját, annak bizonytalanságát látják az egyik legnagyobb problémának. A kormány folyamatosan konfliktusokba bonyolódik a gazdasági partnereivel, köztük az EU-val és az USA-val, a szíriai kérdésben nyílt és máig lezáratlan ellentét van a törökök és a NATO többi országa között. Ez a török gazdaságot is hátrányosan érinti, nemcsak a mostanihoz hasonló szankciók miatt, hanem mert Törökország számos hadiipari üzlettől is eleshet.

Átvehető a kínai modell?

Az autokratikus rendszerekre általában jellemző, hogy a kormányok a gazdasági (tőke- és pénzpiaci) folyamatokat is igyekeznek kézben tartani. Ez egy válság idején némi előnyt jelenthet. „Törökországban azonban a nemzetközi befektetők azért is aggódnak, mert úgy látják, sosem lehet tudni, hogy egy autoriter állam, egy ilyen szorult helyzetben (devizahiány) nem tenné-e rá a kezét külföldi magánvagyonokra is – mondta Magas István. – Emiatt a befektetők, hitelezők is jóval óvatosabbak, mint máshol. Az ilyen típusú államokban a korrupció is nagyobb problémát jelent, mint a klasszikus demokráciákban, ez eleve rombolja a befektetői bizalmat. Az autokráciákban általában nincs meg az a kiforrott intézményrendszer és piaci struktúra, ami megakadályozhatná a korrupciót, hiányzik a versenyhatóságok által garantált tisztességes verseny, valamint a gyors és megbízható konfliktusrendezés, bíráskodás” – tette hozzá.

Vértes András szerint nem igazán lehet összehasonlítani a mostanában gazdasági problémákkal küszködő államokat. „Bár Venezuela ugyanazt az alacsony olajárat szenvedte meg, mint Oroszország, a dél-amerikai ország vezetői már évtizedek óta sorozatban hozták a rossz döntéseket. Ezzel szemben Putyin vagy Hszi Csin Ping felkészült autokraták, akik tisztában vannak vele, hogy a rendszerük milyen csapdákat tartalmaz, és igyekeznek ezek között navigálni. Nem jelenthető ki tehát, hogy minden illiberális rendszer törvényszerűen a gazdasági csőd felé halad. Azzal együtt, hogy versenyképesség például az összes ilyen rendszer számára probléma.”

Magas István szintén úgy véli, nem lehet „tételszerűen”, általánosságban arról beszélni, hogy a közelmúltban éppen az autokratikus országok a tekintélyelvű kormányzás miatt jutottak bajba, hogy csak ez a kormányzási mód okozta a gazdasági problémákat. „Venezuela esetében például az egyik probléma az volt, hogy az állam a bevételeivel, melynek nagy részét az olajexport hozza, rosszul gazdálkodott. Oroszországnak pedig – olaj és gáz export függősége miatt – változatlanul fájdalmasak a nemzetközi kereskedelmi szankciók, emiatt csak nagyon drágán tud tőkét szerezni nemzetközi pénzpiacokon.

Annak a tendenciának, hogy a tekintélyelvű államok kevésbé sikeresek, látszólag ellentmond Kína példája. Az ázsiai ország gazdasága stabilan növekszik, és cégei egyre jobban teljesítenek a nemzetközi piacon is, annak ellenére, hogy egy pártállami rendszerről van szó, ahol a gazdaságban jelentős a központi tervezés, az állami cégek, tőkealapok súlya.” Magas István szerint ugyanakkor Kína nem igazán a sikeres gazdaságpolitikája, hanem egyszerűen az állami pénzeszközök méretei okán került be a gazdasági világhatalmak közé.

„Nem beszélhetünk arról, hogy a kínai irányított gazdaság alternatívája lenne egy nyugati típusú, de vegyes piacgazdaságnak. A kínai gazdasági modell másolása nem jó opció a kisebb államok számára, mivel azok nem tudnak olyan erőkoncentrációval ugyanakkor hatékonysághiánnyal együtt élni, mint a közel másfél milliárd lakost képviselő kínai állam” – mondta. Vértes András szintén azt hangsúlyozta, hogy a kínai gazdaságot a felszín alatt komoly strukturális problémák feszítik, több iparága még a szocialista időkből megörökölt módon, veszteségesen, állami pénzből fenntartva működik.