Ezzel párhuzamosan a környezeti szélsőségeknek és vízhiánynak mind jobban kitett mezőgazdasági termelés szerkezete sem a hazai élelmezést szolgálja. A szántóföldi termelésnek mindössze mintegy 10 százaléka kerül közvetlen hazai fogyasztásra, a többi exportáruként, állati takarmányként vagy ipari alapanyagként – például bioetanolként – hasznosul.
Fotó: Depositphotos
Debrecentől a kukoricáig: ipar, mezőgazdaság és természet ütköző érdekei
A szerkezeti feszültségeket tovább növeli az iparpolitika iránya. Az akkumulátorgyártás – amely valóban a klímasemleges átmenet megkerülhetetlen eleme – jelentős víz- és energiaigénnyel jár, miközben egyes üzemek olyan térségekben jelennek meg, ahol eleve korlátozottak a vízkészletek. Erre példa Debrecen térsége, ahol a vízellátás nagyrészt mélyfúrású kutakra támaszkodik.
A zöldmezős beruházások emellett gyakran jó minőségű mezőgazdasági területeket vonnak ki a termelésből. Így miközben a gazdasági mutatók – például a beruházási volumen vagy a GDP – javulhatnak, hosszabb távon nő a nyomás a vízkészleteken és csökken a termőföldek aránya.
Ez nem az ipar szükségességét kérdőjelezi meg, hiszen az energiatárolás nélkülözhetetlen. A kérdés inkább az, hogy indokolt-e a hazai szükségleteket többszörösen meghaladó, exportorientált kapacitások kiépítése egy vízhiányos térségben.
Az öntözés nem csodaszer
Gyakori válasz az agrárium problémáira az öntözés fejlesztése, ám a jelenlegi gyakorlat sok esetben nem hatékony. A pazarló öntözési technikák nemhogy nem oldják meg a problémát, hanem gyorsíthatják a rendelkezésre álló vízkészletek felélését.
