Varga Mihály az általa 3-4 százalékos mérvűre prognosztizált jövő évi magyar GDP-növekedési mutató prezentálása okán összehívott minapi sajtótájékoztatóján azt nyilatkozta a közös európai pénznem bevezetésének hazai lehetőségéről, hogy „(…) gondolkozni kell a lehetőségen, de kapkodnia a kormánynak ebben a kérdésben nem szabad”. Majd hozzáfűzte, hogy már a tavalyi év is sokkal könnyebb lett volna hazánk számára gazdaságilag, ha a monetáris unió afféle előszobájaként aposztrofált – a közös pénznemhez képest a tagsági kör számára egyfajta kötött árfolyamsávba való állandó illeszkedési kötelmet előíró - ERM II. valutaövezet tagja lett volna Magyarország.

A pénzügyminiszterrel az állampárti szakmapolitikai klientúrán belül évek óta éles konkurenciaharcot vívó Matolcsy György jegybankelnök a korábban általa gyakorta hangoztatott ebbéli kritikáinak élét némiképp csorbítva még nyár elején nyilvánult meg hasonlóképp a tárgykörben: „kötelező bevezetnünk az eurót” – mondta az állami tévéhíradó vonatkozó beszámolói szerint. Majd rögvest mérséklő hatású kiegészítéssel is élt a túlontúl élesnek bizonyuló mondatok elhangzását követően – mondván: ennek lehetősége 2030 körül lesz lehetséges, amikor hazánk eléri az EU korabeli átlagos fejlettségi szintjének 90 százalékát.

Minden jel szerint szinte észrevétlenül lépésről-lépésre kezdetét veszi a nyugatkritikus jobboldali tábor felkészítése a pár éven belül kezdeményezendő (a kétéves ERM II.-zónatagságot is ideértve) kétlépcsős euróövezeti csatlakozásra. A Mi Hazánk Mozgalmat leszámítva minden hazai formáció által támogatott monetáris övezeti tagság a fősodratú közgazdaságtani szakmán túlmenően a releváns politikai elitek szintjén is csaknem teljes konszenzust élvez, emiatt kifejezetten eretnek kérdésfelvetésként hangzik annak mérlegelése, hogy vajon egyáltalán szüksége van-e hazánknak a közös európai pénznem bevezetésére. A kérdés a csatlakozási szerződés fényében különösképp helytálló, hiszen annak keretében mindössze egy elvi nyilatkozatot tettek a nagycsoportos bővítés keretében csatlakozó újdonsült tagállamok az euróövezeti tagság távlati vállalására, azonban kötelező céldátum akkoriban nem került meghatározásra számukra.

A szabadkereskedelmi övezet mellett az európai egységesülés első perctől kezdve egy kontinentális intézményesülési projekt is volt. Az alapító atyák egy távlatilag föderalizálódó európai intézményrendszer alapjait fektették le annak megalapításakor, melynek eleve szerves részét képezte a közös pénznem távlati kialakításának gondolata is. Az eleinte a német márkához igazított rögzített árfolyamsávban tartott európai pénznemek informális alkumechanizmusokkal szabályozott rendszere, majd az uniós büdzsé tekintetében egyfajta belső elszámolóegységként használt ECU alkalmazása egyaránt ezen stratégiai politikai célkitűzést jelenítette meg. A ’99 január elsejétől útjára induló euró azonban már korántsem az (olasz Délt leszámítva) azonos fejlettségi szinten álló hat alapító állam közös pénznemeként került ki a pénzpiacra. Hanem az integrált monetáris rendszer gondolatát taggá válásuktól kezdve elutasító briteket ide nem sorolva mind a 11 fennmaradó korabeli tag egycsapásra elfogadta annak használatát.

Az euró értékőrző jellegéhez ragaszkodó németek két garanciát kaptak az öreg kontinens irányító Berlin-Párizs-tengely kisebbik társállamának számító Franciaországtól az Európában akkoriban első számú tartalékvalutának minősülő NSZK-márka feladásakor: az Európai Központi Bank székhelyének Frankfurtba helyezését, valamint az ún. maastrichti makrogazdasági kritériumok elfogadását. Ezen folyamatosan betartandó sarokszámhalmazt viszont alapvetően kellett felpuhítani Franciaország és a déli tagállamok csatlakozásérettségének mesterséges megteremtése érdekében. Ennek folytán a költségvetési bevételi többlet (szufficit) elvárása helyett 3 százalékos hiánymutatóig tartósan elfogadottá vált a deficit megléte, valamint az államadósságszint kordában tartását a konzervatív kormányzatok irányítása alatt álló olasz, spanyol és francia állam többé-kevésbé még garantálni volt képes. Ezen alku folytán 60 százalékos GDP-arányban állapították meg az adósságplafont az övezet alapítói (köztük a máig az euró atyjaként tisztelt magyar származású belgiumi Alexander Lámfalussy professzor).  Az európai politikai életben akkortájt nagy tekintélyt élvező „déli” konzervatív államférfiak (Chirac, Berlusconi, Aznar) nevéhez fűződő monetáris „fellazítási” alku – sajnálatos precedenst teremtve – már a kezdet kezdetén kiengedte a szellemet a palackból.

A kritériumrendszer fellazítására a német újraegyesítés terheiből kifolyólag a szovjet tömb összeomlását követő évtizedben folyamatosan romló makromutatói okán a Kohl-i Németország is nyitottnak mutatkozott. Azonban ezen engedékenység táptalaját adta a számottevő lakossági és vállalati megtakarításaik értékállóságára fókuszáló, illetve az alacsony adósságmutatóikat féltve óvó, emiatt a monetáris szuverenitásukat védő (hazánk népességszámával és területével összevethető súlycsoportban lévő) észak-európai kisállamok (Dánia, Svédország) élénkülő szkepticizmusának. Az EU szabadkereskedelmi rendszeréhez államközi szerződéssel és annak keretében elfogadott évenkénti költségvetési hozzájárulás vállalásával társult tagként kvázi-csatlakozó Svájc és Norvégia teljes jogú tagsági státus megszerzésére irányuló távlati csatlakozási terveit is alaposan lehűtötte az euró ilyeténképpen megvalósított bevezetése akkoriban. Nem mellékesen Svájc lakossága népszavazás útján mondott nemet a tagság gondolatára még ’92-ben, mely ügyben a kormányzat azóta se írt ki újabb népszavazást a meglepő gyakorisággal az urnák elé járuló alpesi országban, mely tüntető inaktivitáshoz nyilvánvalóan hozzájárultak az euróövezet intézményesült hiátusai is.

Habár az újonnan csatlakozók körében a három balti állam, Szlovákia és Szlovénia már tagja a monetáris övezetnek, emellett Bulgária és Románia is vállalta a csatlakozás mielőbbi lebonyolítását, mégse tekinthető sikertörténetnek az euró elmúlt emberöltőnyi története, hiszen a maastrichti kritériumrendszer betartására mindeddig képtelennek bizonyult a monetáris unió vezető tagállamainak szinte mindegyike. Többnyire leginkább az államadósság mértékével gyűlik meg a baja a déli országcsoport államainak, melyekhez az evidensen mediterránnak minősülő tagállamokon túlmenően - legalábbis e tekintetben – a kontinentális frankofon államok is oda soroltatnak (vagyis Franciaország és Belgium).

Napjainkban egyre inkább napvilágra jut az euróövezeten belül (annak létrejöttétől kezdődően) meghúzódó konstrukciós hiba. Utóbbi alapvető hiátus abból fakad, hogy egymástól nagyon távol álló munkakultúrájú, megtakarítási hajlandóságú és fejlettségi szintű társadalmakat szorítottak egy valutaövezet korlátai közé, holott a tagállamok nemzetgazdaságai gyökeresen eltérő árfolyampolitikai érdekeltséggel bírnának. Az exportcentrikus Észak a déli adósságkrízis ellenére érdekelt ugyan az övezet fenntartásában, mert kivitelét serkenti az egykori német márkához képesti relatíve gyenge árfolyamszint, viszont a Mediterráneumban a jelenlegi árfolyamszint túlontúl erősnek bizonyulva konzerválja az átfogó válságállapotot. A különbségek immár nem a nyugati alapító államok és a keleti posztszocialista tagországok között húzódik, mint azt első látásra hinnénk, hanem az Európán belüli északi és déli nagyrégió között, amire a vonatkozó adatsorok egyértelműen rávilágítanak. A déli tagállamok (annak ellenére, hogy egy emberöltővel ezelőtt még mind tartották a primer tagsági kritériumnak számító 60 százalékos GDP-arányos közadósságszintet) egytől egyig gyengén teljesítenek a nemzeti össztermékükhöz viszonyított adósságszint terén.

A vonatkozó 2022-es makroadatok tükrében adósságpályájuk kilátástalanabbnak tűnik, mint valaha: Görögország 171 százalék, Olaszország 145 százalék, Spanyolország 113 százalék, Franciaország 112 százalék, Portugália 114 százalék, Belgium 105 százalék. Különösképp súlyossá teszi a helyzetet azon tény is, miszerint a déli válságrégió tagja a kontinentális Európa második, harmadik és negyedik legnagyobb gazdasága (sorrendben a francia, az olasz és a spanyol). Mely nemzetállamok az integrációs övezeten belül elfoglalt elkelő GDP-pozíciójukból fakadóan együttesen számottevően képesek torzítani az egész monetáris unió adósságszintjét, mely ennek folytán bő másfélszerese a konstrukció alapját képező maastrichti kritériumrendszerben lefektetett 60 százaléknak (jelenleg éppen 91,5 százalék).

A krónikus eladósodási szint kialakulásának magyarázatát mindmáig egyetlen releváns hatalmi aktor se merte okadatolva deklarálni, hiszen a suttogó propagandában közérthető indokként terjesztett (a mediterrán kulturális habitusból fakadó virulens túlköltési hajlamra vonatkozó) ürügy önmagában nem képezheti a probléma velejét, ugyanis ezen érintett kormányzatok az ezredfordulót megelőző évtizedekben is velejéig korrupt, rosszul szervezett, alacsony munkakultúrával bíró társadalmakat igazgattak, mégse voltak ilyen mértékben eladósodva a déli államháztartások, mint napjainkban. Az elégtelen beruházási ráta, valamint a nyomott bérszínvonal a Mediterráneum egészében eleve kizárja a krónikusan túlköltési jellegű költségvetéspolitika tartós meglétét, hiszen a közforrások javát immár az adósságszolgálati teher köti le a déli nagyrégió egészében. Az alapvető adóssággeneráló ok a rendkívül heterogén gazdasági és társadalmi karakterisztikájú öreg kontinens nagyrészére kiterjedő valutaunióban keresendő, mely anno a reálgazdasági realitásoktól messze elszakadva politikai projektként került megvalósításra. A déliek saját pénznem híján nem képesek leértéklni nemzeti valutájukat, miként azt évtizedeken át rendre tették, így képtelenek exportösztönző monetáris politikát folytatni. Holott ezen közgazdasági iskola szerint minden 10 százalékos árfolyam-leértékelés 0,3 százalékkal automatikusan növeli a nominális GDP-t. E monetáris kényszerzubbonyból fakadóan kizárólag a belső leértékelés marad meg számukra, ami csökkenő vagy stagnáló reálbérszíntet eredményező jövedelempolitikát takar. Azonban ezesetben munkanélküliséget generáló vállalati csődhullámmal járó tartósan elhúzódó belgazdasági krízis lép fel a tartósan gyenge lakossági fogyasztás okán, ami tovább mérsékli az államháztartási bevételeket. Ezen öröknek tűnő ördögi körből a déliek számára nincs kiszállás, amíg a monetáris unión belül vannak.

Az „ősbűnt elkövető” jószándékú, de végsősoron fantasztának bizonyuló alapító atyákon túlmenően a második alapvető hibát a másfél évtizedig uralmon lévő – és ez idő tájt a kontinens gazdasági karakterét dominánsan meghatározó - Merkel-kurzus követte el, amikor a monetáris övezet minden áron való megmentése érdekében a görög adósságkrízis kezelésére fókuszálta szabadon mobilizálható adminisztratív és pénzügyi erőforrásainak legjavát. Merkel nyilvánvalóan a német bankrendszer védelmében is cselekedett ekkor, ugyanis a görög államadósság jelentős részben a német kereskedelmi óriásbankok kezében összpontosult, így egy esetleges görög államcsőd – egy abból netán kialakuló mediterrán közadósságkrízissel tarkítva - alapjaiban rengette volna meg azok globális és hazai piaci pozícióit.

A forrásaikat tekintve elégtelen mérvű uniós újraelosztási mechanizmusok képtelenek mérsékelni a déli eladósodás ütemét, hiszen a kohéziós alap és az agrártámogatási büdzsé keretein belül kezelt forrás legfeljebb az EU éves össztermékének 1 százalékát teszi ki. Immár vitathatatlan: az öreg kontinensen afféle monetáris vasfüggöny kezd megjelenni a sokak által – a középkori északi kereskedővárosok alapította szövetség mintájára – új Hanza-szövetségként aposztrofált északi prosperáló tagállamok, és az EU déli krízistérségei között. A helyzetet bonyolítja, hogy több tagállamot kettészel e pénzügyi vasfüggöny, hiszen Spanyolország vonatkozásában a még etnikailag is elkülönülő Baszkföldet és Katalóniát önnön fejlettségi szintjük északi jellegűvé teszi, emellett az erős tartományi „mikronacionalista” identitással bíró észak-itáliai régiók is a fejlett München-Milánó tengely körül csoportosulnak, vagyis nem részesei a déli válságrégiónak. Sőt, még francia viszonylatban is felveti a tartós regionális divergencia lehetőségét, hogy a Párizson és annak vonzáskörzetén elterülő Île-de-France régió sokkal inkább északi karakterisztikájú, mint az szubkontinensnyi ország többi része.

Az új Hanza-szövetség „tagjainak” 2022-es adósságmutatói – akár a monetáris unión belül lévő, akár azon kívül álló országokat vonunk górcső alá – a még mindig az EU átlagos adósságszintje alatt maradó Finnországot (73 százalék) és Szlovéniát (69,9 százalék) leszámítva kivétel nélkül kedvezőek (fontos megjegyezni, hogy utóbbi esetben két év alatt a GDP 10 százalékával mérséklődött az adósságtömeg, így a legfejlettebb exjugoszláv tagköztársaság pályája se tűnik leszakadónak). A számok magukért beszélnek: Németország 66,3 százalék, Hollandia 51 százalék, Dánia 30,1 százalék, Svédország 33 százalék, Norvégia 37,4 százalék, Svájc 41,4 százalék; Luxemburg 24,6 százalék; Csehország 44,1 százalék; Lengyelország 49,1 százalék; Lettország 40,8 százalék; Észtország 18,4 százalék; Litvánia 38,4 százalék; Szlovákia 57,8 százalék.

A fenti adatsorok rávilágítanak arra, hogy az eurón kívüli északiak nem szeretnék a „nevükre venni” az európai Dél kezelhetetlen mérvű adósságállományát, valamint nem kívánnak szerepet vállalni az EKB e tartozástömeget kozmetikázandó évek óta folytatott állampapírvásárlási programjának finanszírozásában. A Dél adósságtömege ugyanis évek óta annak folytán tartható legalább számszakilag kordában, hogy a frankfurti központi bank – egyébként sokak szerint jogszabályi felhatalmazás nélkül – folyamatosan vásárolja a déliek állampapírjait, amivel azok kedvezőbb adósbesorolásra tesznek szert a globális hitelminősítő intézeteknél, ezáltal is olcsóbbá téve számukra a forrásbevonást a folytonos adósság-refinanszírozási kényszer során. Mindez a piaci folyamatok vitathatatlan torzításával jár, hiszen e gyakorlat folytán a nyakig eladósodott Franciaország adósság-besorolása (AA) szinte megegyezik a sokkal kedvezőbb makromutatókkal bíró Németországéval (AAA), sőt még a makroszámai alapján kis túlzással a csőd szélén táncoló Spanyolország (A) adósságbesorolása is kedvezőbb a „mindössze” 73 százalékos GDP-arányos adósságtömeg alatt nyögő Magyarországénál (BBB).

Tartósan magas össztermékarányos államadósságszinttel sikeres modernizációs pálya befutására mindeddig a világpénz szerepkörét ellátó dollár unikális pozíciója folytán az USA (125 százalék - 2022.) volt képes, valamint az ipari csúcsteljesítménnyel rendelkező Japán (264 százalék - 2022.) és a globális pénzügyi központként funkcionáló Szingapúr (168 százalék - 2022.). Viszont fontos megjegyezni, hogy a közismerten gigantikus adóssághegyet maga előtt görgető Japán példája felettébb speciális, hiszen a saját középosztályuk, bankrendszerük, nagyvállalati és kisvállalkozói szférájuk kezében van ezen adóssághegy teljes egésze, melynek refinanszírozása ennek okán kamatmentesen, vagy egyenesen negatív kamatszint mellett is könnyűszerrel megoldható (nem mellékesen ilyen volt a ’80-as évekig a javarészt lírában denominált olasz államadósság legjava is). Minden más (eddig ismertté vált) gazdaságtörténeti esetben a felzárkózási pályát előbb-utóbb maga alá temette a beruházások vagy a közfogyasztás céljából korábban szabadjára engedett adósságtömeg. Fontos megjegyezni, hogy az ókori kortársak már Róma közállapotainak, közerkölcseinek és létviszonyainak romlásáért is az - antik Hellászból eredő filozófiai kifejezéssel élve – akkortájt krematisztikának nevezett – eladósító pénzgazdaságot tették felelőssé (nyilván korántsem minden ok nélkül).

Az európai kontinensen gyakorta szakadt ketté az integrációs keretrendszer az egyetemes történelem során. Gondoljunk csak a késő ókori és kora-középkori Római Birodalom kettéválására: így jött létre anno a Nyugat-Római Birodalom és azzal egyidejűleg - a nyugati birodalomrész nem sokkal későbbi végleges bukását követően még egy évezreden át virulens civilizációjú - Bizánc. Sőt, sokkal eklatánsabb példa gyanánt célszerű megemlíteni az egykori birodalmi székhelyén (a mai Németország területére eső Aachenben) az EU vezérkara által évenként rendre átadásra kerülő Károly-díj útján napjainkig Európa-szerte köztiszteletnek örvendő Nagy Károly államszervező munkássága folytán az akkor ismert kontinens csaknem egészére kiterjesztett Frank Birodalmat. Illetve a birodalomalapító halála után a földrészt uraló államalakulat örököseiként fennmaradó két utódállamot: a mai Németország alapjait megteremtő Keleti Frank Királyságot és a jelenlegi Franciaország gyökereit jelentő Nyugati Frank Királyságot.

A fentiekhez hasonlóan a mai EU se egységes a társadalmi és gazdasági folyamatai tekintetében, amely dezintegrációs megatrend a minden tekintetben igenelhető szabadkereskedelmi övezet távlati fenntartása mellett felveti a monetáris unió kettéválásának gondolatát egy északi és egy déli övezetre. Az északinak a V4 fejlettebb országai (mindenekelőtt Csehország és Lengyelország) is nyilvánvalóan tagjai lehetnének a fentebb tárgyalt szkeptikus skandináv kisállamok társaságában, míg a délinek több – egykor a Szén- és Acélközösséget megalapító – leszakadó tagállam (Franciaország, Belgium, Olaszország) válhatna alapító tagjává számos neolatin krízisállammal együtt. Habár e folyamat hatalmas presztízsveszteséggel járna az integráció érintett alapítói számára, mégis célszerű volna e szcenárió választása a déli valutaövezetben ezesetben alkalmazható exportélénkítő árfolyam-leértékelési politika érdekében. Ennek folytán elinflálhatóvá válna a gigantikus közadósság-tömeg, egyúttal a gazdasági növekedés is élénkíthető volna. A déliek alacsony hozzáadott-értékű (az átlag fejletti fejlettségű Baszkföldet, Katalóniát és Lombardiát leszámítva többnyire legfeljebb válságérzékeny turizmusgazdasági szolgáltatásexportot megtestesítő) kivitele nem képes az erős árfolyam ároldali elviselésére szemben a kevéssé árérzékeny magas hozzáadottértékű gépipari termékekre és luxuscikkekre fókuszáló északi (mindenekelőtt német, holland) kiviteli szerkezettel. A mélyben zajló valós gazdasági megatrendhez igazodó, két övezetből álló monetáris politikai keretrendszer lehetővé tenné a sok nemzeti pénznem egyidejű létezése miatt monetáris szempontból jelenleg szélsőségesen fragmentált északi kultúrájú országcsoport organikus pénzügyi integrációját, valamint az új Hanza-szövetség által kibocsátott pénznem globális tartalékvalutává válását (mely stratégiai célkitűzés teljesítésére önnön eleve kódolt konstrukciós hibája folytán a létrejöttekor deklarált missziója ellenére az euró mindeddig nem válhatott képessé).

Hazánk ugyan nem rendelkezik a legjobb adósbesorolással, de még minden releváns globális minősítőintézet szerint az éppen, hogy befektetésre ajánlott kategóriába tartozik. A GDP-arányosan 73 százalékos adósságállományunk ugyan térségünkben kimagaslónak minősül, de a déliek által rontott EU átlagnál némiképp kedvezőbb. Felvetődik a kérdés, hogy az esetlegesen realizálódó monetáris övezeti tagságunk beálltát követően rövid távon jelentkező költségvetési adósság-refinanszírozási megtakarítások vajon megérik-e a déliek állandósuló adósságkrízise folytán prognosztizálhatóan bekövetkező távlati (leginkább inflációs és bizalmi jellegű) hátrányok viselésének kötelmét.

Amennyiben az EU hatalmi központjai továbbra is főként szimbolikai funkciója mentén igazgatják a monetáris uniót, akkor a magas pontossággal előrejelezhető módon trendszerűen romló (vagy nem számottevően javuló) „kollektív” déli adósságpálya kedvezőtlen alakulása folytán célszerű uniós tagként távol maradni az EUR-övezet kereteitől még akár a rövid távon költségesebb adósság-refinanszírozás és a rosszabb adósság-besorolási pozíció vállalása árán is. Ugyanis az európai Dél adósságának árát előbb-utóbb alacsonyabb GDP-növekedési ütemben, magasabb inflációban vagy a pénzügyi befektetéseket elkerülő megtakarításállomány ingatlanpiacra terelődése okán kialakuló ingatlan-árbuborékok formájában az egész monetáris övezet fogja megfizetni. Mégpedig előbb, mint hinnénk.

Magyar szempontból még ebben az évtizedben el fog dőlni (szinte végérvényesen), hogy egy tartós konzervatív költségvetéspolitika érvényesülése révén hazánk elkerüli az adósságkrízis-övezetbe való süllyedést. Vagyis két - mások által jó előre kitaposott - út választható: felzárkózva a cseh-szlovák-lengyel adósságpályához hazánk északi karakterisztikájúvá nemzetgazdasággá válik (akár a monetáris unión belül, akár azon kívül), vagy az európai Dél részeseként (ami térségünk esetében nyíltan balkáni viszonyokat eredményez) végleg leszakad a folytonosan modernizálódó Északtól. A helyzet kulcsa minden tekintetben a hazai kormányzat kezében van.