A VOSZ úgy látja, a magyar gazdaság fejlődésének jelenlegi szakaszában szükség van a vendégmunkások alkalmazása által biztosított rugalmasságra és erőforrásra. Sok olyan munkaadóval állunk kapcsolatban, amelyek sem a működésükhöz, sem a tevékenységük bővüléséhez nem találnak elegendő munkatársat a magyar munkavállalók között. A munkaerőhiányos területeket első sorban úgynevezett „kékgalléros” munkakörök, vagyis fizikai, jellemzően betanított, alacsonyabb képzettséget igénylő állások alkotják.
Ha nem áll rendelkezésükre az az igényekhez rugalmasan illeszkedő lehetőség, amelyet a külföldi munkavállalók biztosítanak vállalatuk fejlődéséhez, akkor szűkítik a tevékenységüket, vagy végső soron áthelyezik azt kedvezőbb gazdálkodási környezetet – megfelelő munkaerőt – biztosító országokba. Ezzel elvész a magyarok által elfoglalt munkahelyek egy része: a cég először kevesebb műszakot indít, kevesebb terméket gyárt, kevesebb munkahelyet tart fent. Ha a munkaadó az országból történő kivonulás mellett dönt – mert máshol tartósan jobb lehetősége van a bővülésre –, akkor mindenki, aki addig ennél a cégnél dolgozott, kereshet máshol állást.
A gyakorlati tapasztalatok alapján az is tévhitnek bizonyult – írja a VOSZ –, hogy a vendégmunkások alacsony bére szorítja le a magyar béreket, vagy hogy magasabb bérköltség vállalásával lehetne itthon is munkaerőt találni. Ezekre a helyekre még úgy is vendégmunkásokat vesznek fel, hogy az alkalmazás összes költsége magasabb – akár 30-50 százalékkal is -, mint a hazaiaké lenne. A vendégmunkások alkalmazhatósága ugyanis nem egyik napról a másikra áll rendelkezésre, hanem a sikeres integráció érdekében további költségeket kell vállalniuk: ilyenek a lakhatás, képzés, utazás költségei és a munkavégzésre rendelkezésre álló 2-3 év lejártát követően a visszautaztatás és a munkaerő pótlásának ismételten felmerülő költségei.