Nagyszüleink nyilván sokat meséltek az értéktelen „millpengőről”, és a szatyor pénzért ’44-’45-ben fizetésnap éppen, hogy vásárolható kiló liszt rémtörténetéről. Így könnyűszerrel adja magát számunkra a fenti okfejtés, azonban egyre bizonytalanabban leszünk idejekorán abszolvált következtetésünk gyors levonását követően újonnan szerzett tudásunk tényszerűsége vonatkozásában, ha figyelembe vesszük azon könnyűszerrel ellenőrizhető vonatkozó adatsort, miszerint: a gazdaságtörténet legtartósabb inflációs krízisei nagyrészt békeidőben bontakoztak ki az öreg kontinensen és azon túl is (pl. lásd a kétszeri olajválság történetét).
Nyilvánvalóan napjaink pénzromlását a hétvégi nagybevásárlások során elkerülhetetlenül tapasztaljuk jövedelmi helyzetünktől függetlenül belföldön és külhonban egyaránt, azonban nem árt figyelembe venniük a jelenséggel életük során először mostanság találkozó fiataloknak az alábbiakat.
Az infláció korántsem új keletű jelenség; hazánk legújabb kori gazdaságtörténete során számos alkalommal átesett hasonló tehertételekkel tarkított korszakokon a második világégés végének hiperinflációs krízisén túlmenően is: az érett szocializmusban begyűrűző két olajválságtól kezdve a rendszerváltás transzformációs válságán át az uniós csatlakozásig bezárólag. Természetszerűleg vetődik fel a kérdés: vajon mennyiben más a háborúsként nevesített infláció a korábbiakhoz képest? Nos, ezen első látásra egyszerűnek tűnő kérdés megválaszolásához a históriai ismereteink tárháza szolgálhat némi mankóval.
