Sok pénzt költöttek a Racing Extinctionre. És minden dollár ott látszik a mozivásznon. Sok éven át forgatták a világ minden táján. A kandi-kamerás leleplezésekkel is operáló film, bár arra jut, hogy száz éven belül elpusztíthatjuk a ma élő fajok felét, végkicsengése mégis optimista, sőt felemelő.
Kínai babonák
Psihoyos egy nap átlapozta a Financial Timest, és valahol a negyedik vagy ötödik oldalon talált egy cikket arról, hogy száz éven belül a ma létező fajok akár 50%-a is eltűnhet. A mi hibánkból. Rájött, hogy az emberiség nem foglalkozik ezzel. Illetve így: huszadrangú hírként.
A rendező ezúttal nem áll meg a delfinuszonynál, mint a The Cove-ban (2009), mely a 2010-es Oscar-gálán elnyerte az aranyszobrot a Legjobb dokumentumfilm kategóriában. A fotósból aktivistává és filmessé avanzsált férfi most az összes veszélyeztetett állatfaj védelme mellett kampányol.
Persze uszonyból ezúttal is akad bőven. Túl sok is. Levágott formában. A film egyik legmegdöbbentőbb jelenete -szintén rejtett kamerás akció eredménye-, amikor az álnéven és hamis indokokkal bemutatkozó stáb Hongkongban bejut egy cápauszony-raktárba. Egy toronyház két szintes tetőzetén 10 000-20 000 uszony fekszik kiterítve.
(fotó: racingextinction.com)
A cápák, bálnák és más tengeri lények vészes megfogyatkozását előidéző vadászat azért folyhat ilyen nagy méretekben, mert a testrészeikre nagy a kereslet Kínában. Ott számos babona él arról, hogy a cápák méhének elfogyasztása segít kigyógyítani az embert a rákbetegségekből. Meg minden más egzotikus állati testrész jó valamire a babonák szerint.
De lehetne ez ellen tenni: Kínában a WildAid nevű szervezet reklámfilmet készített Yao Ming sportolóval, hogy elvegye a közönség kedvét a cápalevestől. S lőn: a kereslet 70%-kal csökkent.
Gerillafilmezés
Psihoyos és társai a film elején egy puccos Los Angeles-i étterembe (a Santa Monica repülőtér melletti Humpba) nyomulnak be női retikülbe rejtett kamerával, hogy bizonyítsák, ott bálnából készült ételt lehet kapni.Mivel Psihoyos szerint az Obama-adminsztráció éppen arra készült zárt ajtók mögött zajló tárgyalásokkal, hogy valamiféle megállapodást kössön Japánnal a kereskedelmi célú bálnavadászat engedélyezéséről. Céljuk az étterem leleplezésével az volt, hogy az ügyből médiabotrányt csináljanak, ami nyomást gyakorolna a Fehér Házra, erősítse szerepvállalását a nemzetközi moratórium betartásában. 2010. március 12-én, 4 nappal a Los Angeles-i Hump étterem leleplezése után Washingtonban állatvédők tüntettek Obamáék Japánnal tervezett lepaktálása ellen.
(fotó: wikipedia)
Megjegyzendő: az állítólagos tárgyalássorozatra utaló nyomot nem igazán találtunk az internetes híradásokban. Annyit lehet fellelni a világhálón, hogy Japán tudományos célú vadászatra hivatkozva élt jogi kiskapukkal, illetve, hogy a Fehér Ház Izlandra gyakorolt nyomást a bálnavadászat befejezésére.
Azt a benyomást kapjuk, hogy a The Cove-ból ismert gerillafilmezés módszereivel deríti fel Psihoyos a fajpusztulás témáját. Pedig közel sem erről van szó. Nem "egy módszeres" filmet prezentál.
Vadászatból turizmus
A film tempósan, lankadatlan sebességgel száguld végig egzotikus tájakon, fajokon, ellenségeken, nem hagy lélegzetvételnyi szünetet vagy üresjáratot a nézőnek. Részben ebben rejlik az ereje. Mert ereje, az bizony van.
Mint minden dokumentumfilm, ami egy komplex jelenséget jár körbe és alkotója nem sajnálja a felfedezésre az időt, ez is rengetegféle-fajta tudóst mutat be. Műhelyeikbe is bebocsátást nyerünk. Érdekes látogatást teszünk a Cornell University archívumába, ahol az 1930-as évek óta gyűjtik az állatvilág hangjait. Rácsodálkozunk, hogy a világ minden szelete énekel, ritmust dobol, hangot kreál. Csak elfelejtettünk odafigyelni és hallgatni.
Minden filmdoksinak jól jön, ha a kamera előtt bontakozik ki egy történelmi folyamat vagy változás. Itt a nagy uszonyú manta ray halak védelme ilyen esemény.
Psihoyosék ellátogatnak egy indonéziai szigetre, Lamakerára, ahol nagy méretekben folyik e halfaj irtása, mert porrá zúzott kopoltyújukat ízületi gyógyszerek készítésére használják fel Kínában. (Meg is mutatnak egy vadászatot, és persze kibuggyan a könny az egyik állatvédő fotós, Shawn Heinrichs szeméből, ahogy felidézi a pillanatot, amikor az állat kimúlt, miután egy órán át vérzett a tengerben). Végül 2013-ban sikerült a manta rayt felvetetni a veszélyeztetett fajok listájára, aktivistáink ott vannak a CITES konferenciáján és ujjonganak, amikor a tagországok megszavazzák a felvételt.
A film által propagált recept nem más, minthogy a vadászatból élő közösségeket át kellene terelni a turizmus felé. Eddig ölték a halakat, ezután turistákat vigyenek ki a vizekre és mutassák meg nekik ezeket az állatokat. Futólag el is hangzik, hogy Mexikóban sikerült így átalakítani egy cápavadász közösséget.
Még a mi életünkben lesz változás
Psihoyosék megértetik a nézővel azt is, miért veszélyes a tengerek savasodása. Ha túl nagy az üvegházgáz-koncentrációja a levegőnek, a CO2 jó részét a tengereket szívják el, ez nagy nyomást gyakorol rájuk, PH-értékük, kémiai egyensúlyuk megváltozik, elsavasodnak. A savas vízben a mészvázas állatok, korallok egyszerűen képtelenek testet építeni maguknak, anélkül elpusztulnak. Olyan ez, mintha egy kagylót ecetbe rakna az ember. Egyszerűen lebomlik. Kihalásuk radikálisan átalakítja az élővilág élelemláncát. Még a mi életünkben.
A jelenség nem jövőidejű. Egy rák- és kagylófialtatóban, a Whiskey Creek Shellfish Hatcheryben, egy nap alatt 6 milliárd(!) lárva döglött meg, mert a tengerből kiemelt víz túl sósnak bizonyult. A tengervizet az USA partjairól, Washington és Oregon állam mellől hozatták.
Az agrárium ökolábnyomáról is kapunk egy gyorstalpaló kurzust. Hogy a tehenek és az ürülékük által kibocsátott metán ártalmasabb, mint a globális autóflotta kipufogói. Mert a metán 22-szer erősebb üvegház, mint a széndioxid.
Muris látni, ahogy a a hátukra kötött légzsákkal mászkálnak a tehenek. Egy nap alatt ugyanis 55 gallonos (azaz 208 literes) zsákot képesek megtölteni a szellentésükkel. A kérődzésről és az elpottyantott ürülékükből kiszálló metánról nem is beszélve. Ez is a hatalmas mennyiségek miatt okoz gondot. Amiatt, hogy több húst eszünk, mint valaha tette az emberiség. Ma 1,5 milliárd tehén él világszerte. A húsban gazdag étrendünk egyszerűen fenntarthatatlan.
A film alkotói ellátogatnak a sarkköri jégmezőkre is, amely ha megolvad -márpedig olvad -a globális felmelegedés miatt-, óriási mennyiségű metán szabadul(hat) fel belőlük, meglódítva, észvesztő sebességre kapcsolva a klímaváltozást. Majdnem le is ég az arcuk a szereplőknek, amikor a lángot a meglékelt jég felé tartva váratlanul óriási tűz lobban fel belőle. Isten hozott a metán birodalmában. A film meglebegteti azt a teóriát is: lehetséges, hogy a perm-triász korszakban történt tömeges fajpusztulást a metán okozta.
Óda a Földhöz
Akárcsak a The Cove-ban, Psihoyos önmagát is interjúalanyként szerepelteti, vagyis kvázi a kamera mellett ülő újságírónak nyilatkozik - ami viszonylag ritka a dokumentumfilmeseknél. (Szerepelni szeretnek, de úgy, mint kérdezők. Gondoljunk csak Michael Moore-ra.) Ez a fajta megjelenés lehetőséget ad neki, hogy még közvetlenebbül tolmácsolja a téma iránti elkötelezettségét. Egyszer majdnem el is sírja magát egy állatfaj kihalása miatt.
Szenvedélyből amúgy sincs hiány. A tényfeltáró, tudósokat megszólaltató üzemmódból az utolsó szegmensben más hangvételbe vált a rendező, amitől műve olyan érzést kelt, mintha egy jól dizájnolt reklámfilm lenne. De megbocsátjuk neki, mert az üzenete érvényes. A világmegváltás mellett kardoskodik. Az egyént sarkallja cselekvésre.
A legjelképesebb alak az egész filmben talán az a fickó, aki egyszerűen saját elhatározásából megjelent a Hump étteremnél a méregdrága autóján -tehát nem holmi hippiről van szó-, hozott magával egy mozivásznat és egy projektort, s elkezdte kivetíteni az infókat arról, hogy mivel jár a veszélyeztetett tengeri fajok levesként való forgalmazása. Ez a pasas egy gazdag vállalkozó. Az ő mozivásznai virítanak az Oscar és Golden Globe-gálák színpadán.
Mivel az étterem bejáratánál közölte az adatokat, a célközönség már nem ignorálhattta többet a problémát. Tíz napon belül az étterem bezárt! Psihoyos szerint így kellene cselekednie mindenkinek. A saját lelkiismerete szerint lépjen, mindenféle felhatalmazás nélkül.
Vizuális aktivisták
"Az élet virágozni, virulni akar. A DNS folytatódni akar. Neked is részt kell ebben venned", mondja Louie Schwartzberg fotográfus.
Mint utaltunk rá, a befejezés tipikus feel good ending. Ami -újfent- látványos is. Mindig elbűvölő, amikor az emberi kreativitás újszerű kifejeződéseit, sajátos ötleteit fedezi fel az ember, és itt a San Franciscói székhelyű Obscura cég épületfelületekre világított installációja szolgál ilyen csemegeként. A kaliforniai vállalkozás innovatív vizuális megoldásokban utazik. New York ikonikus épületeire vetítenek mozgóképeket és feliratokat (ENSZ-székház, Empire State Building, stb.). De a legpimaszabb megmozdulásuk az volt, amikor a gyárakból felszálló füstre nyomták rá felirataikat az emisszióról. (Például számadatokat vagy halálfejes piktogramot.)
A Shell egyik olajtároló épületére a shell logóját vetítik (ami ugye kagyló), ez valódi kagylóvá változott, ellepte a savas tengervíz - és felbomlott. Eltűnt. Mindez kb. 5 másodpercben. Napjainkban, zajos, figyelemhiányos kultúránkban ilyen másodperces mozgóképes bejátszásokkal lehet magvasan, tömören, egyszerűen kibontani megértetni tudományos magyarázatokat a nagyérdeművel.
New Yorkban, ahogy a világhírű épületek megjelennek a kisfilmjeik, a turisták szájtátva bámulták a látványt. Egyesek kedveszegetten olvasták a tényeket, mások megindultan. Ismét jönnek a könnyek. Még az egyenruhás rendőr is meghatottan mosolyog.
Ugyancsak érdekes megoldás, ahogy Psihoyos stábja hőkamerákkal láttatja a repülőgépek emisszióját. Meg az autókét. Ha tudnánk/látnánk milyen üvegházgáz-fellegben vagyunk, amikor egy városban forgalmas főútja mellett sétálunk! Rémisztő látvány.
Megható látni Joel Sartore fotográfus ténykedését is, aki a kihalás előtt lévő fajokat fotografál. Például Psihoyos kamerája előtt egy panamai békát, aki fajtája utolsó életben lévő tagja.
Ugyancsak szemet gyönyörködtető látni, ahogy aprócska tengeri organizmusok fénnyel és színekkel kommunikálnak. A kattintás után persze rögtön elénk úszik a kész fotó, ahogy megjelent valamelyik magazinban. Lehet, hogy a Photoshop teszi, de a képek varázslatosak. Ahogy kihozza az állatok karakterét, arckifejezésükből az érzéseket. Ehhez is tehetség kell.
(New York-i fotók: Obscura Digital)
Meg kell hagyni, a film számos képsora egyszerűen lenyűgöző. Mindez -az Oscar díjra jelölt- kísérőzenével társítva líraian közvetíti a rendező a Föld és annak biológiai sokszínűsége iránti csodálatát. Ezekben a percekben a film olyan pátoszra tesz szert, hogy a planétánkhoz intézett szerelmes levéllé magasztosul.
Mivel a Racing Extinction valósággal végiggaloppozik rengeteg témán és jelenségen, felbukkan olyan nagy kaliberű alakok is, akik sokkal több helyet és szót érdemelnének (Jane Goodall és Elon Musk), de egyszerűen nincs rájuk idő. Ennyiben kissé felszínes a film. A tág látókörnek ez az ára.
A 2015-ös Sundance Filmfesztiválon bemutatott filmnek nem kevesebb, mint 24 producere volt. Köztük van a milliárdos Paul G. Allen, a Microsoft társalapítója, valamint Rod Roddenberry, a sci-fi író Gene Roddenberry fia. Csak találgathatunk mennyi lehetett a büdzsé. Legalább 5-10 millió dollár, ha nem több.
