Tizennyolc évesen Bea Johnson Franciaországból az Egyesült Államokba költözött, hogy bébiszitterként dolgozzon. Aztán beleszeretett egy férfiba, és ott ragadt. Az amerikai elszigetelt külvárosi élet, a mindenhová autózás kényszerének a hatására kezdett el azzal foglalkozni, hogy hogyan lehetne teljesen átalakítani az életvitelüket. Végül Mill Valleyben telepedtek le, San Franciscótól északra, ahol nem nagyok a városon belüli távolságok, és a gyerekek biciklivel könnyen el tudtak menni akárhova.
Miért írta meg a Zero Waste otthon című könyvet?
– Szeretném ráébreszteni az embereket arra, hogy a vásárlásunkkal szavazunk. Sokan csak ülnek, várnak, és úgy érzik, hogy nem tudnak változtatni a világon, mert ez a politikusok és a vállalatok dolga. Pedig a változtatás igenis a fogyasztók kezében van. Minden alkalommal, amikor bemész egy boltba, voksolsz. Ha egy csomó plasztikkal mész haza, azt üzened, hogy van erre az anyagra igény, ezért jön az utánpótlás, még többet gyártanak belőle, hogy legközelebb is hazavidd. A világban egyre többen nyitnak műanyag-csomagolás nélküli élelmiszerboltot. Tulajdonképpen egyes nagy láncok is ezt tartják szem előtt, amikor az árukat rekeszekben meg kartonokban kínálják.
– Tanácsadóként a zéró életstílus és a zéró hulladék ideáit közvetítem néhány nagyvállalat, például az Ikea felé. Kezdik megérteni, hogy ez a mozgalom nem múló trend, hanem új jelenség, amely nem fog megszűnni, hanem a cégeknek kell alkalmazkodniuk hozzá. Nem az a dolgom, hogy megmondjam a cégeknek, mit tegyenek, hanem hogy megismertessem velük az életstílusomat. Abból rögtön értik, milyen termékeket és alapanyagokat részesítünk előnyben fogyasztóként.
Hogyan él ön?
– Használt ruhákat veszek. Tizenöt ruhám van, de mind olyan, ami kifordítva is hordható, így körülbelül ötven viseletet tesznek ki. Szeretek olyan cégeket támogatni a vásárlásaimmal, amelyek feltétel nélküli garanciát nyújtanak a termékre, annak egész életöltője során, vagyis akkor is, ha egy használt árukat árusító boltokban veszed meg. A JanSport hátizsákmárka ilyen. Ha nem tudják megjavítani a táskát, küldenek helyette egy másikat.
Mostanában sokat hallani a környezetünkben, vizeinkben felhalmozódó mikroplasztikról.
– A műanyag világszerte óriási probléma. Nemrég a Fidzsi-szigeteken jártam. Reggel hatkor érkeztünk egy apró szigetre, ahova a szárazföld felől hömpölygött a műanyagszemét. Az üdülőhelyen minden hajnalban az alkalmazottak ásnak egy nagy lyukat a parton, ahová elrejtik a plasztikhulladékot. A karibi térségben magam is gyűjtöttem szemetet, háromórányi távolságra a szárazföldtől. Strandpapucsok, fogkefék, samponosflakonok, villanykörték úsznak a tengerben. A szennyező a szárazföldi társadalom, a turisták és a helyi lakosok egyaránt. Hanoiban azt láttam, hogy a szemétszállítás, mint olyan, egyáltalán nem létezik. Kukák sincsenek az utcákon. Az elhajigált szemetet elmossa az eső, s előbb-utóbb a rizsföldeken köt ki. Ománban megdöbbentett, hogy a helyiek a sivatagban szanaszét dobálják az ásványvizes palackokat, vezetés közben az autóból is kihajítják. A homokdűnék folyamatosan változnak, mozognak, rossz belegondolni, mi minden hulladékot temettek már maguk alá. Szerintem mindennek kulturális gyökerei vannak. A régi társadalmakban megszokott volt, hogy mindent eldobtak, mert komposztálódott a földben. De ma már biológiailag nem lebomló anyagok vannak a kezünkben!
Melyek a leginkább ökotudatos társadalmak manapság
– A németekről és a skandinávokról automatikusan azt gondoljuk, hogy zöldek. A megújuló energiákkal és a szelektív hulladékgyűjtés lehetőségével valóban élnek, de hova kerül a hulladékuk? A szemétégetőbe! Az olaszországi Capannori volt az első város, amely fellázadt egy szemétégető létesítése ellen. Ha nyílik egy szemétégető, azt táplálni kell. Vagyis a befektetett összeg jogán bezárjuk magunkat egy légszennyező feldolgozási módszerbe. És a rendszer nem ösztönzi arra a polgárokat, hogy csökkentsék a hulladékképződést. A könyvem nem kis részben arról szól, hogyan lehet megelőzni, hogy hulladék hagyja el az otthonod. Huszonkét nyelven jelent meg, és a visszajelzésekből azt látom, hogy ez új gondolat számos olvasónak. Túl nagy a hangsúly az újrafeldolgozáson, pedig a dolognak ott kellene kezdődnie, hogy nem kell mindent megvenni, amit a márkák ránk akarnak tukmálni. A reuse (újrahasznosítás – a szerk.) helyett a refuse (visszutasítás – a szerk.) legyen a szlogenünk!
– Egyre több helyen vannak már gyerekjátéktárak, és hódít a barkácseszköz-megosztás is. Vetőmagokat is lehet így szerezni. Beadsz valamit, kiveszel egy másikat. Sőt az otthonunk is lehet a megosztás alapja. Amikor mi nyaralni megyünk, kiadjuk a lakásunk. Ez a bevétel költőpénzként szolgál a vakációra. A kocsinkat is bérbe adjuk, míg távol vagyunk. Kimegyünk a reptérre, ahol egy erre szakosodott cég depójában hagyjuk az autónkat. Az új generáció már nem akar egy rakás cuccot birtokolni. Egyszerű életre vágynak, s inkább az élményekre költenek, nem a tárgyakra. Mi környezetvédelmi okokból kezdtük ezt az életstílust, de a legkellemesebb hozama, hogy több dolgot tudunk megtapasztalni. A férjem kalkulációi szerint negyven százalékkal olcsóbb a mostani életvitelünk, mint a régi. És boldogabbak vagyunk.
